Van, hogy megbetegszünk. De miért is? Nem kérhetjük számon magunkon, hiszen, ha tudnánk az okát valószínűleg nem tennénk ezt magunkkal. A betegséggel szembeni harc ott kezdődik, ahogyan fogadom. Ezt tanultam meg talán a leghamarabb. Idiótának néztem a tanácsadót, aki képes volt nekem azt mondani, hogy szeressem a betegségemet. Hogy szeressem azt az állapotot, ami nyilvánvalóan megfoszt az anyaság lehetőségétől, ami állandó kontrollra kényszerít, ami fájdalmat okoz, ami gyengévé tesz? Nonszensz! A világ rendje nem lehet ez. Nem szerethető a fájdalom, a könnyek, a harcok és ne mondja senki, hogy szerethetem a szédülést és a hányingert.
Azóta eltelt sok év és beláttam, megértettem, hogy gyógyulni tényleg lehetséges pusztán a szeretettel. Beletelt kis időbe míg megszerettem az állapotot, míg elfogadtam a miómákat, a 47-es pulzust, az inzulin-rezisztenciát, az extra érzékeléssel összefüggő más idegrendszert. A fogadtatásuk nem volt fényes, de tudomásul vételükkel már békésebb időszakomra találtam. Érdekes volt megélni. Ráébredtem, hogy az az erő és hatalom sokkal nagyobb nálam és kár a gőzért, különben is: nem vagyok az a klasszikus harcos típus, pedig elhiheted, égetett a düh belülről. Néha hagytam, hogy kicsapjon és kimondtam, tudatosan kifejeztem, hogy dühös vagyok.
A betegség elfogadása, annak az üzenetnek megértését is jelenti, amit az közvetít – és mikor ez megtörténik, abban a pillanatban generálsz egy másik energetikai teret. Gyengének, nőnek, érzőnek lenni jó. Belementem a játékba: kipróbáltam magamon minden számomra elérhető módszert, de sosem erőszakoskodtam magammal, csak figyeltem. Észrevétlenül elfogadtam azt, ami van. Nem szenvedtem, nem nyavalyogtam, (na jó, volt hogy igen) csak csináltam, amit úgy éreztem, hogy csinálnom kell. Könnyű volt a dolgom ezen a téren, mert az intuícióm segített. Hogy voltak-e nehéz napok? Csak azok voltak! Hogy elkeseredtem-e? Sokszor. Jöttek a könnyek, megállíthatatlanul. Partnerek, játszótársak lettünk végül: a nyavalyák és én.
Sokat tanultam általuk, tapasztaltam és megéltem olyan állapotokat, amiket azok nélkül soha nem láthattam, érezhettem volna. A sikeres gyógyulás mögött ott volt a tudatos felvállalása mindannak, ami és aki vagyok. A problémamegoldás – intelligencia kérdése. Feladat, játék – amiben én vagyok az egyik játékos vagy a megoldó ember. A betegség „nem akarása” helyett megjelent a megoldás akarása. Tagadásból – mint tudjuk – nem lehet teremteni, csak ellenállást.
Nyitottság kell, meg kezdemén
yezőkészség, együttműködés, elfogadás, türelem, kitartás, mert természetesen van, hogy vesztésre állsz – úgy tűnik. A betegséget ma úgy aposztrofálom, mint információhiányos állapot. Ha nem vagyok megoldáskereső, akkor nem vagyok nyitott sem, így szegény bitek sem találnak a helyükre. A tudattalanom sokszor tiltott, produkáltam olyan fajin ellenállást, hogy jó volt nézni és egyáltalán nem volt vicces megélni. Mindezek mellett még – nehogy olyan egyszerű legyen az élet – szembe kellett néznem olyan fokú veszteséggel, amit enyhe depresszió nélkül még a legkeményebb ember sem tud végigasszisztálni.
Hogy hol tartok most? Visszafordítottam egy olyan állapotot, ahonnan már ennyi idősen elméletileg lehetetlen visszajönni. A családomon kívül, néhány barát volt csak mellettem. Hogy milyen érzés? Fantasztikus! Játssz sokat! Használd ki ezt az időszakot, a gyógyulást és takaríts, rendezd az életed! Szép lehetőség ez arra, hogy tisztuljon az ember kívül-belül.
Anita
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!
Érdekelnek a szolgáltatások? Nézz körül!