Bizonyára magad is tapasztaltad, hogy mennyire nehéz bizonyos életterületeken, kapcsolatokban változtatni. Mennyire kimerítő rugalmasnak maradni, erőfeszítéseket, lépéseket tenni. A változás azonban szükségszerű, főleg ha az életterület feszültséggel, konfliktussal tűzdelt, esetleg megbetegítő.
Ahogy egy kapcsolat nehézkessé válik, úgy korrigálni is egyre nehezebb.
Sokszor azonban mégsem lépünk. Talán félünk vállalni a változással járó következményeket?
Úgy látom és tapasztalom, hogy bár az emberek jelentős része más életre vágyik és érzi, hogy nincs a helyén – mégsem változtat. Miért nem képes lépést tenni? Miért csak viccelődve, humorral elfedve mondja ki, hogy inkább hol vagy kivel lenne szívesebben vagy hogy milyen munkát végezne? Miért nézik az emberek irigykedő vagy kritikus szemmel azt, aki képes a saját útját járni és megtesz magáért mindent, ami éppen akkor lehetséges?
Elsőre úgy tűnhet, hogy piszkosul kényelmes az ember. Igen, már a hangzása sem túl jó, de ezen nincsen mit szépíteni. Nem adja fel könnyen a pillanatnyi kényelmet, megszokott feltételeket a hosszú távon beérő boldogságért cserébe. Elképzelhető az is, hogy önmaga iránt érzett bűntudat vezérli, mikor másokat kritizál. Azt is megfigyeltem azonban, hogy az emberek többsége inkább fél ezektől a változás irányába mutató vagy valós lépésektől. Nem pusztán kényelemből marad. Többségük nem „hívő” (értsd: híján van a valódi és teljes ön- és ősbizalomnak). Miért higgyen abban, hogy még két év múlva is szeretni fogja majd a férfi vagy a nő, megbecsüli a főnök, „rendes” felnőtt válik a gyerekéből?
Talán azért, mert nem hiszi el, hogy ő maga valóban értékes és szerethető, hogy jó szülő, hogy megérdemli és nem pusztán „elszenvedi”, passzívolja ezt a folyamatot.
Az az ember,aki nem hisz, nem bízik, cserébe nagyon fél – általában azt a kérdést teszi fel: mi van, ha változtatok és még rosszabb lesz? (Ahelyett, hogy azt kérdezné: mit kell tennem, hogy még jobb legyen nekem?)
Ezért inkább marad egy hamis biztonságérzetben ringatózva, továbbra is várva a csodára, ami természetesen sosem jön el, mert senki nem menti meg az embert. Senki nem csinál meg vagy tesz lépéseket helyette és nem menti ki egyetlen kellemetlen élethelyzetéből sem.
Nagyon hasonlít ez az áldozat (passzív) és megmentő vagy agresszor (aktív) modellhez. Áldozatként úgy érezhetem magam, hogy bármi megtörténhet velem, tehetetlenségem, kiszolgáltatottságom elég ok arra, hogy megmentsenek. De miért nem teszi ezt meg senki? Ekkor egy kontroll- és bizalom vesztett állapotba kerülök.
Agresszív vetületében pedig úgy érzem, ki vagyok szolgáltatva egy embernek vagy helyzetnek, aki csupán azért okoz fájdalmat, mert megteheti. Lehet ez egy erőszakos szülő, bántalmazó házastárs vagy egy munkatárs, törvények, stb.
Freud szerint szinte minden pillanatban a helyzet uralására törekszünk és ennek elvesztése traumatizál. Ennek bénító érzése olyankor is velünk marad, mikor már nem áll fenn ez a tehetetlen állapot. A traumát mindaddig újraéljük, míg azt fel nem oldjuk, fel nem dolgozzuk. Eltérő élethelyzetekben, melyekben érzelmileg hasonló állapotba kerülök, mint a trauma keletkezésekor, ugyanolyan tehetetlenséget, félelmet, bénultságot érzek. Nem vagyok biztonságban.
Tehát nem élem az egyenrangúságot:
- nem érzem a kölcsönösséget, viszonosságot,
- nem hiszem el, nem úgy érzem, hogy megérdemlem a tiszteletet, figyelmet, szeretetet,
- nem hiszem el, nem úgy érzem, hogy jogom van kifejezni az érzelmeimet, gondolataimat, szükségleteimet
- nem hiszem el, nem úgy érzem, hogy képes vagyok rá.
Mikor azt kérem a hozzám fordulótól, hogy bizonyos dolgokat tartson be, fegyelmezze magát vagy kommunikáljon másképpen – tulajdonképpen elkezdi kondicionálni, trenírozni valami másra a működését. Kitartás, figyelem és fegyelem nélkül nem vagyunk képesek valódi változást elérni a fentiek tekintetében.
Ennek gyakorlása kb olyan, mikor el kell indulni futni vagy edzeni. Saját magamon is tapasztalom, hogy a 6-10 km alatt nem vagyok mindig kicsattanó jó kedvemben és zengem a hálleluját, nekiindulni is sokszor nehéz. Mikor azonban hazaérek és tudom, hogy hány km van mögöttem, nagyon büszke vagyok magamra, érzem, hogy a testem is hálás, a lelkem meg szárnyal. Valahogy így van ez az önismerettel, a traumafeldolgozással is. Nem kényelmes, nem habos és nem is babos, viszont nagyon megéri. Ez egy életformává, életmóddá válik.
De beszélhetünk a napi tisztálkodásról, mint az öngondoskodás egyik formájáról, vagy akár a mindennapi munkavégzésről. EZ AZ ÉLET. A teljességet megélni csak így tudom, hogy abban benne van a csip-csup ügytől kezdve az életfeladatomig minden.
Mikor igazán megengedem magamnak, hogy önmagam felé lépéseket tegyek – nem marad el a jutalom. A békés, boldog, szabad létezés öröme – ez lesz végül az eredménye. Ettől pedig igazán nem kell félni….
A mi kultúránkban a megfelelésre kondicionálódunk, aminek hátterében az alá-fölé rendeltségi viszony, a tekintélyelvűség lapul. Talán ezért megy ez nekünk olyan nehezen és ezért olyan ismerős a tehetetlenség, a bénító félelem. „Már megint mi jutott eszedbe? Miért kell neked mindig mást csinálnod? Nézd csak meg, Pistike milyen csendben ül! Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” Mindezzel azt sugalmazzuk nem csak gyerekeinknek, társainknak, hanem önmagunknak is, hogy bizony változtatni veszélyes! Ez valami ördögi dolog és súlyos következményekkel jár.
Ez a következmény pedig a magány (kirekesztettség és a meg nem értettség érzése), amivel minden fejlődni vágyó ember kezdetekben szintén megküzd.
Bénító a magánytól való félelem, a feltételezett szeretetlenség állapota. Bár láthatatlanul, mégis tehetetlenségbe zárva tart. Az első és talán legkeményebb csata, mert nincsen harcostárs – önmagam szövetségesévé is csak most kezdek válni… csupa küzdelem, lemondás, önkorlátozás, önfegyelem, tanulás. Sokan érzünk, éreztünk így az elején: végeláthatatlan, kimerítő menetelésnek tűnik a folyamat. Sokszor el is veszünk a nagy igazságokban, a felbukkanó érzelmek viharában. Az átmenet legfeszültebb pillanata, mikor váltunk: olyan kétségbeejtő lehet, mikor az egyik indát már elengedtem, de még nem kaptam el a másik indát, amire átlendülök. Csak remélem, bízom abban, hogy elég a lendület, hogy megtart a gravitáció, hogy a következő inda megtart, hogy nem egy tüskés fajtát kapok el, stb… Hogy valóban mi fog történni, azt a bizalom építi és a kétség rombolja le – ezért dolgozunk sokat az ön- és ősbizalom témákban.
Mikor bízom, megadom magam (megtartva magam- nem tehetetlenül!) a nagy mindenségnek, belátom, hogy önmagammal harcolok és nem a világgal. A beteljesedés pillanatában elér hozzám a végső felismerés: önmagamért cselekszem és nem mások ellen küzdök. A testi fájdalom, a fizikai tünetek értelmet nyernek. Még ha évekig is tart, de végül megérkezik a béke és már nem érdekelnek a miértek, mégis minden a helyére kerül.
Kívánom, hogy hozzád is érkezzen meg ez az érzés, hogy jöjjön el a te életedben is ez a sorsfordító pillanat.
UI: Igen, tényleg évekig tart… 😉
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez!
Ha hallgatnál bennünket: Lélekfecnik – Lélekoldó beszélgetések podcast
Ha szeretnél cikkeinkhez kapcsolódó beszélgetéseket hallani tőlünk, iratkozz fel a Lélekfecnikre – Lélekoldó beszélgetéseinkre a Spotify-on, Google vagy Apple podcast csatornákon.
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!
Érdekelnek a szolgáltatások? Nézz körül!