Egyszer volt, hol nem volt…
Egy felnőtteknek szóló kis mese izgalmas dolgokat indított el bennem, vagy mondhatnám azt is, hogy összerakott sok dolgot, amin egy jó ideje már gondolkozom, ezt szeretném most Veletek is megosztani.
Nem megyek túlontúl messzire, a meséknél maradok. Mostanában sok varázsmesét mesélek a gyermekeimnek és mivel lélekben is jelentős változásokon megyek át, felocsúdok egyre, hogy mennyi igazság, bölcsesség, tanítás bújik meg a mesei szimbólumok mögött. Írtak erről már jó-néhányan, nálam szakavatottabb emberek, hogy csak egyet említsek: Kádár Annamária. Egyszer volt alkalmam Őt élőben hallgatni és mondhatom azt, hogy elvarázsolt és sok mindent helyre tett bennem, nem csak a meséket illetően. Mégsem egészen az ott hallottak indítottak most erre a bejegyzésre, sokkal inkább saját tapasztalataim, ezért a bejegyzés is inkább tükrözi majd személyes meglátásaimat, mint a szakmai ismereteket. Ki tudja, talán valakiben ez is megindít valamit… Ha már kicsit többet és mélyebb tartalmú meséket olvastok majd a gyermekeiteknek, már meg is érte.
A tölgyfa meséje, ami végül is ezt a posztot ihlette, nem egyedülálló a mesék történetében. Gondoljunk csak a klasszikus Rút kiskacsára, vagy a Kispipi és kisréce mesére, de sorolhatnám még ezeket a típusú meséket, melyek ugyanezt a komoly tartalmat hordozzák: Azt hiszik a főhősök, hogy ha mások lennének, akkor boldogabbá válhatnának, de végül mindig rájönnek, hogy úgy jók, ahogy vannak. Örök kétely ez a gyermekekben is, akik még tanulják magukat, és néha annyira szeretnénk segíteni nekik, hogy ne törődjenek a többiekkel. Bíztatjuk őket, hogy jók úgy, ahogy vannak. De vajon megvizsgáljuk-e magunkat? Hogy mi kire akarunk hasonlítani? Mi kinek a házát, pasiját, életét irigyeljük, szeretnénk magunknak tudni, mert azt látjuk, azt hisszük, hogy ő boldog, netán még boldogabb is nálunk. Ha látjuk, hogy másnál előbb jön a baba, vagy nagyon jó vételt csinál egy házra, vagy akár csak olyan könnyű természetű gyerekei vannak, máris megszólal bennünk legalábbis a „de jó neki”. Azt hiszem, még végtelen számú lehetőség van arra nézve, hogy milyen érzések kavarognak bennünk csupán azért, mert azok a dolgok nem velünk történnek, pedig olyan fényesen festenek. Azzal vigasztaljuk magunkat esetleg, hogy ez lehet, hogy csak a felszín, nekik is megvannak a harcaik, de igazából irigyek vagyunk. Mert megfeledkezünk arról, hogy Bennünk mekkora teremtő erő lakozik. Hajlamosak vagyunk mindent és mindenkit hibáztatni saját nyomorunkért, sikertelenségünkért, holott semmi másra nem volna szükségünk, csak hogy meglássuk magunkban a Tölgyfát! Vagy az almafát, de még akár a kukacot is, vagy a pókot is mondhatnám, hogy megértsétek, teljesen mindegy, hogy mi az, ami benned van, ami Te vagy. A lényeg az, hogy azonosulj vele, és megéld, mert így leszel egyrészt hasznos tagja a nagy Egy-nek, de talán még fontosabb, hogy így leszel boldog és kiteljesedett tagja az Egységnek. (Azért lássuk be, a növényeknek és az állatoknak valamivel egyszerűbb, mert az ego nem szól közbe, de azért ne irigyeljük őket se 😉
Rátérnék a láncmesékre. Felnőtt fejjel elég bugyutaságnak tűnik az a sokszor végletekig fokozott feszültség, ami abból adódik, hogy valami még mindig kell ahhoz, hogy a többi megvalósulhasson. Ilyen ugye a jól ismert Kóró és a kismadár, de említhetném a Nyulacska harangocskáját, vagy a Jakab meg az apja aranyos és vicces mesét, s az egyik gyöngyszemet, amit érdemes elolvasni, ha még nem tettétek: A Kakaska és jércike címűt, melyben a feloldás nem szokványos. A gyerekek érthetetlen módon imádják, a kisebb korosztály számára kifejezetten ajánlott és tényleg érezni, hogy szeretik. A titkot nem nagyon értjük, mert nehéz megérteni, hogy mi jelenti a végtelenségig ismételgetett feltételekben az örömöt, de olvassuk, mert a pici kéri, adott esetben sokszor. És mit is mutat meg, milyen lelki tartalmon dolgoznak ilyenkor ezek a mesék? Az én olvasatomban nagyon egyszerűen mintázzák a való élet azon nehézségét, hogy nagyon ritkán hullik csak úgy az ölünkbe valami. Szóval küzdünk, megyünk előre, legyőzünk egy akadályt, de már ott a következő. Kis léptekkel, türelmesen, terveket követve haladunk a megálmodott cél felé, mindig a célt tartva a szemünk előtt. Aztán van úgy, hogy hirtelen, mikor már magunk is azt gondoljuk, hogy sose sikerül, egyszer csak egy apróság elindít valamit, és végre megérkezünk. Persze az is lehet, hogy már késő, és az is lehet, hogy mivel semmi mással nem törődtünk, csak a céllal, közben észre sem vettük, hogy mi történik körülöttünk, esetleg bennünk, és hogy esetleg mi már ezt nem is akarjuk, vagy nem úgy. És ezek a mesék rendszerint úgy végződnek, hogy ha nem úgy lett volna (utolsó mozzanat), a mese is tovább tartott volna. Szóval végtelenségig elhúzhatjuk a dolgokat, ha egyszer rákattanunk. S ha nem vagyunk képesek és bátrak a változásra forgathatjuk ugyanazt a kereket akár életünk végéig.
Térjünk rá a varázsmesékre, ami már az előbbieknél is mélyebb területre kalauzol minket. Olyan csúszós, mászós, sírós-rívós, nagyon mély tartalmakkal. Nem is véletlen, hogy ezek már nagyobbacska gyermekeknek valók (most ne gondoljunk bele, hogy ez a felnőttek szintjén mit is jelent… vagy mégis!).
A varázsmesékben már nagyon nagy bölcsességek rejtőznek, és éppen ezért kiemelkedően fontos, hogy ne cenzúrázzuk azokat. Elég félelmetes belegondolni, hogy gyermekünk mit szól majd, ha meghallja, hogy a gyermeket megette az anyja, vagy a tündérkisasszonynak levágták a kezét és kivájták a szemét (szinte látom, ahogy elborzadsz Te is ennek olvasatán). Ennek ellenére, ha megértjük, hogy a gyermekek gondolkodása képi szimbolikus, és hogy ők még az Univerzum szimbolikáját is sokkal jobban értik, mint mi, akik az eredeti tudástól már eléggé eltávolodtunk, akkor akár el is fogadhatjuk, hogy ők ezzel tudnak mit kezdeni és engedhetjük megtapasztalni. Ettől nem lesznek rémálmaik, hanem adott esetben – azért milyen meglepő – még oldódhatnak is bennük bizonyos félelmek, gondolatok, a szorongás vagy az agresszív megnyilvánulások. Ilyen csodálatos dolog a MESE.
Egyszer volt, hol nem volt. Nem véletlen, hogy minden mese a családban kezdődik, ahogy valamiképp minden fejlődés az anyával való kapcsolatunk rendezésével. Gyakorlatilag ezekben a mesékben minden anyával való konfliktus – nem annyira meglepő módon – anyával való konfliktust takar. Csak hát ezt nem annyira jó hallani, megengedni, hogy ezek elhangozzanak, mint ahogy általában nem könnyű megélni, hogy ezen a területen vannak gondjaink. Mivel a meseírók bölcsessége igen nagy, gyönyörűen átfordítják sokszor mostoha-anyává a történet anyaképét, de a lényeg ugyanaz. Abban segít, hogy azért még elolvassuk a történetet a gyermeknek, s ő bűntudat nélkül meghallgathassa. Ahogy mi is tudjuk sokszor, hogy az anya-kapcsolatban van a kutya elásva, de hát szembefordulni, no hát, az aztán már igazán túlzás lenne. No, egy mostohával ez nekünk is könnyebb. Ez az első és legfontosabb a lelki fejlődésben, ezt helyrepakolni.
Másik kedvenc szimbólumrendszert a varázsmesék démonjai alkotják: a boszorkányok, gonosz varázslók, sárkányok, sokszor nem is egy, három, és ugyebár egyre erősebbek. Lehet, hogy ez az egyik legnagyobb kedvencem. Mit él át a gyermek, mikor ezekről hall mesét? Azt, hogy minden rossz legyőzhető, és hogy a jó végül elnyeri jutalmát. És ha bátrak vagyunk, és ki merünk állni, akkor minden a segítségünkre lesz (varázskellékek) abban, hogy valóban győzedelmeskedjünk, és elnyerjük méltó jutalmunkat (fele királyság, kincsek, és nem utolsó sorban a hercegkisasszony, vagy tündérkisasszony keze). A jó elnyeri méltó jutalmát, a félelmek feloldódnak, a szorongás enyhül, a tragédiák is visszafordíthatók. És lassan elérünk oda, hogy nekünk, felnőtteknek milyen tisztán is mutatja meg azt a fajta lelki fejlődést, amikor merünk szembeszállni saját démonjainkkal, félelmeinkkel, rá merünk nézni és bizony, ki is merünk állni. Nem félni a változástól és a csigaházunkba bújni, hanem megdolgozni azért, amit szeretnénk. A kiteljesedést, a boldogságot, vagy akár az elfogadáson, a női és a férfi minőség tiszteletén alapuló igaz szerelmet. És mutatja azt is, hogy ezen az úton sosem vagyunk egyedül, mindig van egy bölcs „öreg”, egy varázstárgy vagy akármi, ami segít, ami átlendít, mert egyedül bizony ilyen minőségeket megugrani azért nem olyan egyszerű (no azért nem zárom ki, hogy valakinek úgy is megy, de én azért azt tapasztalom, hogy valaki, valami kell az átbillenéshez). És ha már itt tartunk, vigyázz a bölcs öregasszonnyal, mert akár gonosz boszorkány is lehet! Szépen példázza ez azt, hogy a magukat istenítő „segítő guruk”, hogyan hátráltatnak, ámítanak valódi alázatos, Téged középpontba helyező segítői tevékenység helyett. Ami még fontos üzenet nekünk, felnőtteknek, hogy a jutalom nem marad el. A változás sokszor járhat az addigi élet felborulásával, de a csata végén valami olyan vár, amiért érdemes! Higgyünk legalább a meséknek, ha magunkban, a bennünk lévő bölcsességben el is felejtünk hinni néha.
És ott vannak még a csodás átváltozások, amikor a tündérlányt mindenáron el akarják veszejteni, de minduntalan újraéled valami más formában. Ebben benne van a mindig újrakezdés lehetőségének sugallata éppúgy, mint az, hogy a halállal nem ér véget az utunk. A párhuzamos életek, az eddigi, akár előző életes tapasztalások, az életeken átívelő kapcsolatok, szerelmek. Legalábbis nekem már ez is benne van. A fából előbújó, a csóktól feléledő lányok mind olyan csodákat rejtenek, amelyek már a valódi lelki fejlődés nehézségeit és szépségeit mutatják. Mikor a szeretet, az elfogadás győz, és már nem számít milyen rút a béka, mikor tapasztalatlanul, hirtelen nyúlunk magunkba (vagy nyúlnak belénk), s így a zsenge tölgyfából átváltozó tündérhercegnő megfúl, mert nem kaphat vizet, mert a királyfi nem vitt neki, nem volt felkészülve.
A háromszor meg kell ölni, a háromszor meg kell harcolni, megmutatja, hogy nem sima az út, bizony göröngyös, és ahogy egyre beljebb megyünk, bizony egyre nagyobb „ellenségekkel” találkozunk. De mikor rájövünk, hogy igazából magunkkal harcoltunk, és hogy teremtő erőnk végtelen, akkor egyszerre tényleg olyan lesz, mint a mese. A végén minden megoldódik, és feloldódik, és elérjük, amire vágytunk.
A mese csodás dolog! Meséljünk sokat a gyermekeinknek, és emlékezzetek, ki ne hagyjátok a szaftos részeket, mert rendszerint abban van a CSODA! Ahogy végül is az életben is….
A mese, mely mindenkinek szól, s amely ezt az írást ihlette:
„Volt egyszer egy gyönyörű kert, tele különféle gyümölcsfákkal és szebbnél szebb bokrokkal, virágokkal. A kert lakója volt egy tölgyfa is. Jó ideje ott állt már a többi fa mellett, de nagyon nem érezte jól magát. A gyümölcsfák évről évre hozták a zamatos gyümölcsöket, a virágok csodálatos színekben pompáztak, a tölgyfa pedig csak irigykedve nézte őket, és szorongva, egyre nagyobb szomorúságban töltötte napjait.
Egy napon az almafa így szólt hozzá:
– Nagyszerű dolog almát teremni! Csak azért nem megy még neked, mert nem összepontosítottad eléggé a figyelmedet. Ne búsulj, az akaraterőd edzésével Te is tudsz majd ilyen szép almákat teremni.
– Ne almát akarj teremni! – szólt bele a rózsabokor büszke öntudattal. – Inkább nézz csak ide, mennyire szépek a virágaim. Neked is lehetnek ilyen rózsáid, még könnyebben is, mintha almát próbálnál teremni.
Szegény tölgyfa minden véleményt meghallgatott, és egyre kétségbeesettebben próbálkozott, hogy megfogadja a tanácsokat, ám sehogy sem sikerült neki sem almafává, sem rózsabokorrá, sem más növénnyé válnia. Kezdett meghalni benne a remény, hogy valaha is boldog lesz.
Ekkor érkezett a kertbe a bagoly.
A bölcs madár csak átutazóban volt, de látta a tölgyfa szomorúságát, ezért leszállt az ágára, meghallgatta őt, majd így szólt:
– Túl sokat figyelsz arra, hogy mások milyenek, és milyennek akarnak látni Téged. Annyit foglalkoztál a külső zajjal, hogy már meg sem hallod a belső hangodat. Nem vagy önmagad. De ha figyelsz, és újra meghallod a belső hangodat, akkor megtalálod a boldogságodat is.
Azzal felszállt a tölgyfa ágáról, és már repült is tovább.
– A belső hangomat? – töprengett magában a tölgyfa. – Nekem olyan is van?
A bagoly szavai komoly hatással voltak rá.
Egyre kevésbé figyelt az almafa, a körtefa, a rózsa és mások kinézetére és véleményére – már sokkal jobban érdekelte, hogy mi is az a belső hang, és mit rejthetnek a bagoly titokzatos szavai.
Aztán ahogy egyre többet figyelt befelé, elkezdte megérteni, hogy nem is olyan titokzatos mindez. Egyre jobban meghallotta a saját belső hangját, és elkezdte érezni, hogy ki is ő valójában. A bagoly szavai értelmet nyertek számára. És megszólalt a belső hangja:
Te tölgyfa vagy! Nem azért vagy itt, hogy olyan legyél, mint az almafa vagy a rózsa, hanem azért, hogy tölgyfaként élj boldog és teljes életet. Te vagy az, aki árnyékot ad a fáradt vándornak, Te adsz biztonságos odút a madaraknak, Te mutatsz utat annak, aki eltévedt, Te teszed fenséges megjelenéseddel még szebbé a tájat.
És a tölgyfa végre megnyitotta a szívét, hogy valóban önmaga lehessen. Elkezdett terebélyesedni, jó szívvel fogadta a madarakat és a vándorokat, és soha többé nem figyelt arra, hogy ki milyennek akarja látni őt, vagy mások szerint mit kéne tennie. Éppen ezért kezdték egyre többen tisztelni és megbecsülni. Ő pedig egyszerűen csak őszintén önmagát adta, és nagyon jól érezte magát a világban.
-Tölgyfa vagyok. – mondta ki őszinte boldogsággal minden egyes nap.”
Sörös Andrea
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!