Gyilkos szavak? – A csúfolódás

Gyilkos szavak? – A csúfolódás

Az iskolai csúfolódás, piszkálódás, cikizés létező jelenség. Mióta világ a világ, az emberek a saját belső bizonytalanságukat és félelmüket kompenzálva és álcázva átkapcsolnak ebbe az üzemmódba. Már gyermekkorban látszik, hogy ki, milyen stratégiát “hoz otthonról”, mit sajátított el.

Mi tartozik ide? Mit jelent ez pontosan?

Minden verbális, fizikai, lelki és online bántalmazás, mely negatívan minősítő megjegyzés, utalás, mutatás, mozdulat mások külsejére, viselkedésére, szokására, teljesítményére vonatkozóan. Célja a másik összeroppantása, megszégyenítése, annak vissza- vagy összehúzódása, kirekesztése. Ezzel szemben a gúnyolódó belső világa ezt erőfölényként éli meg és saját „eredményének” tekinti, azt az érzést találja meg, „hogy hatalmam van mások felett”.

Talán ez a kulcsszó. A hatalom.

Mert minden „cikizős esetem” mögött önértékelési zavar, megfelelési vágy áll vagy az „én nem vagyok elég jó” érzés. E köré csoportosul még jó néhány egyéb érzelem is, legfőképpen az édesanyával kapcsolatban. Mindegy melyik félről beszélünk. Mindegy, hogy csúfol vagy kicsúfolt.

Miért fontos erre odafigyelni?

Nemrég a következő esettel találkoztam: az egyik kisfiút azért csúfolják, mert Barbie babával játszik. Első osztályos és megengedett, hogy néha játékot vigyenek be a suliba. Ő néhány hete a Barbieját vitte be. Gúnyt űztek belőle a gyerekek, ő pedig nem érti, ez miért ciki. Otthon ez nem téma, mégis most nagyon rosszul érzi magát és a kirekesztettség és szomorúság érzésével küzd.

Egy másik – felnőtt – kliensem állapotával kapcsolatos trauma feldolgozásánál feljöttek olyan emlékek, melyekben kiskamaszként szenvedett ugyanettől. Az osztálytársai a ruházatára, a nyelvi hiányosságára tettek utalást. A beilleszkedés nehéz volt, hiszen messziről érkezett ebbe az országba, nem volt segítség.

„Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire mélyen érintett engem. Azt hittem, már túl vagyok ezen, ez már egy ősrégi sztori.”

– mondja, miközben megigazítja alig-haján a virágos kendőt. A mai ülésre, úgy gondolta, inkább nem bajlódik a parókával és különben is, már szépen nő a haja….

Nem, nem leszel túl rajta, csak úgy. Ezekből a „sztorikból” lehetnek a komoly sérülések, tragédiák. Erre nem legyinthet senki, nem léphet át rajta, nem fordíthatja el a fejét vagy tehet úgy, hogy ez csupán gyerekcsíny.

 

Mit tehetsz?

A bántalmazó, csúfolódó gyerek minél inkább rendben, elfogadhatónak érzi ezt a viselkedést, annál több energiát nyer magából a folyamatból, ezzel építi imázsát, ezzel alapozza meg státusát, erejét. A beavatkozással megtörik a folyamat, nem jelenti azonban, hogy többet nem történik, történhet meg. Hiszen a csúfolódó ezzel pozíciót kíván teremteni és ezt fent is kell tartani.

Mindenképpen összefogásra van szükség mindegyik fél részéről, kiegészítve egy szakember segítségével, aki moderálja a folyamatot. Lehet ez egy iskolapszichológus vagy külső szakember is.

• Figyelj oda, mi történik! Lehetséges, hogy nem azonnal, de idővel te is fül- vagy szemtanúja leszel egy ilyen esetnek. Ne lépj át ezeken a szavakon, mozdulatokon, tetteken. A ritmusokba szedett, kórusban valakire irányuló, cikiző szavakat kántáló csapat nem jópofa! Ha úgy érzed, hogy szükséges, lépj közbe! (egyéni elbírálás és megítélés kérdése, hol kezdődik a bántalmazás, kiközösítés).
• Legyen ott mindegyik fél a tisztázásnál. Ne szembe állítsd be őket, hanem egy körbe álljatok, legyen ez csak a ti teretek!
• Tisztázd a szó, szavak jelentését. Magyarázd el, hogy mit jelentenek a szavak – (gyakori buzizásnál, köcsögözésnél – ez úgy tűnik sláger mostanság) melegnek lenni vagy esetleg mesélj arról, mit jelent a mázas edény, mire használták korábban. Sokszor testi különbözőséget, defektust érint a cikizés – szemüveg, apró termet, kancsalság, végtaghiány – szintén magyarázd el, miért fontos támogatni ezeket az embereket (hozhatod példaként a szemüveges nagymamát, a szomszéd nénit, aki apát kéri meg, hogy segítsen felfúrni valamit, stb.).
• Vezesd végig kérdésekkel a gúnyt űzőt az ő szintjén! Kérdezd meg, mit érzett, miért kell ezt mondania. Dühös volt? Csalódott? Irigykedett valami másra? Stb.
• Helyettesítsétek be a mondatot, ha megtaláltátok az érzelmet. (Pl. Én akartam lenni az első a sorban! Mindig ő nyer, őt kérdezi Ica néni… stb, tehát elismerésre, figyelemre, sikerre vágyik). Ha nem megy, nem kell erőltetni. De a csúfolódók elég gyakran és gyorsan vállalják a valós érzelmi állapotot, mert valójában ez számukra is megkönnyebbülés, hiszen végre közelebb került a megértéshez.
• Ne bíráskodj, mégis légy határozott! Testtartásod, arckifejezésed egyértelműen azt fejezze ki, hogy nem a gúnyolódó gyereket utasítod el, hanem, azt, amit csinált.
• Egyértelműen add tudtára, hogy az érzelem oké, a cselekedet nem oké! (Megértem, hogy dühös vagy….., látom, hogy nagyon elkeseredett vagy….., úgy tűnik, ez nem úgy sikerült, ahogy tervezted és most csalódott vagy….. . Elfogadom, megértem, hogy ilyen-olyan vagy (… érzed magad), azt azonban nem fogadom el, hogy Karcsikát csúfolod és bántod ezzel (nevezd meg, mivel!) és fájdalmat okozol neki, megsérted az érzéseit.).

Kicsit később

Add meg neki azt, amire vágyik! (fent dőlt betűvel írtam a lehetséges okokat, ezekből következően figyelj rá, tölts vele több időt, dicsérd meg, hogy nagyon bátor dolgot csinált, mikor …, nagyon ügyes volt, amikor… stb, ismerd el és értékeld az erőfeszítését valamiben)
Fontos azt is tisztázni, hogy vajon a csúfolódót cikizték-e korábban. Beszélgetni arról, az milyen érzés volt számára és mi volt benne a fájdalmas? Szükséges a szakember, az intézmény és a szülő együttműködése, mert sokszor kiderül, hogy a gyerek különböző élethelyzetekben, közösségekben, változó módon működik. Ami egy normális jelenség bizonyos határokon belül és amennyiben ez a magatartás különbség  nem szignifikáns. Nagyon fontos ugyanis, hogy a gyerek önértékelése rendben legyen, mivel ez első sorban az anya-gyerek kapcsolaton múlik.

 

Megszégyenítve

Így van ez a másik fél esetén is. A kigúnyolt gyermek szintén önértékelési gonddal küzd, a szégyen és a nem vagyok „elég jó” érzésekkel. Szülőként mit tehet az ember?

Először is érdemes önvizsgálatot tartani, hiszen a legtöbb gyermeket sajnos nem az iskolában gúnyolnak ki először.

1. Jaj, de ügyetlen vagy! Nem tudsz vigyázni  / figyelni?! Olyan vagy mint egy elefánt a porcelánboltban!  – helyett: Ahh! Az üvegpohár nagyon törékeny és most életét vesztette ebben a balesetben. Gyere gyorsan, eltemetjük szegénykét! Nézd és egyelőre csak figyeld, hogy anya/apa hogy csinálja, mert bizony élesek az üvegdarabok.
2. Olyan cuki ez a gyerek azokkal a kacska lábaival!  –  helyett: Annácska, nagyon büszke vagyok rád, mert a legutóbbi táncbemutatód a nappaliban, abban a tüllszoknyában igazán nagyszerű volt! Te találtad ki?
3. Pistike! Muszáj neked is beállni kártyázni? Mikor velünk játszol, mindig unalmas a játék! – Pistike, szívesen kártyázunk veled, de tudod, ha felnőttek játszanak veled az egyenlőtlen. Megengeded, hogy anya / apa picit segítsen? Mit szólnál, ha addig te segítenél anyának / apának?

és még folytathatnám a sort…..

 

De mégis mi mást lehet tenni szülőként azon kívül, hogy otthon megtartó érzelmi hátteret biztosítunk a gyermekünknek?

• Gyors reagálás: a pedagógus  / szülő felelőssége, hogy elsődlegesen észre vegye, hogy a gyerekben szorongás, feszültség alakult ki. Általában később derül ki, szégyenkezve vallja be a gyerek, hogy csúfolták.
• Beszéljétek át, mi történt és mi volt a legrosszabb abban a helyzetben. Kérdezd meg, hogy most, hogy érzi magát, ha erre gondol. Esetleg elégedetlen-e az akkori reakciójával?
• Játsszátok el a jelenetet! Mindenképpen tisztázzátok a körülményeket: ez most játék. Legyen most ő az „ellenség”! Reagálj úgy, ahogy helyesnek érzed.
• Fordítsatok! Most már több eszköz van a birtokában, magabiztosabban fog viselkedni. Most legyél te a gúnyolódó!
• Játsszatok olyat, hogy csak egymásnak mondtok valamit, ami bántónak hat. Olyat kell válaszolnod, először neked, felnőttnek, hogy totál semleges maradjon a diskurzus. Kínáld fel a lehetőségét, hogyan ne hagyja magát provokálni a gyerek. A következő módon csináljátok a szerepjátékot, íme egy javaslat. Pl:

–          Egy kanál vagy! (először gyerek mondja, a második körben aztán a szülő szerepe)
–          Persze. (először szülő, aztán gyerek szerep)
–          Bénák a fogaid!
–          Aha.
–          Békafeneked van!
–          Szerencsére.
–          stb.

Ebből mindenki tanul

Segít kapcsolódni a gyerekhez és általában nagy röhögés, majd oldódás van a végén. Ha egyedül nem érzed magad stabilnak ezekhez a játékokhoz, vagy nem érzed közel állónak egyik javaslatot sem, de lépnél, segítenél, mindenképpen keress fel egy szakembert.

Tapasztalatom az, hogy néhány kör után már sokkal egyszerűbbé válik a folyamat és a kommunikáció is megváltozik a gyerekek között. Azért sejthető, hogy egy ilyen alkalom nem elég. Főleg, mert a legtöbb iskolában csúfolódó vagy a bántalmazott gyereknél otthon nincs stabil érzelmi támogatás és a „vezérségre” törekvés, a rivalizálás nem véletlenül jelenik meg. Ezek, a közösségben eltöltött évek különböző relációkban, rendszerekben segítenek a gyereknek definiálni, azonosítani saját magát.

Lehet, hogy természetes?

Gondoljuk csak el: klikkek, csapatok alakulnak ki testvérek között, a játszótéren, a suli udvarán – cél a másik csapattal szembeni győzelem, az „ellenség” gyengítése és a mi csapatunk (határaink) védelme. Ez a legjobb terep arra, hogy megtanuljuk, mit jelent összefogni, szembeszállni, megvédeni. Természetes agresszió ez, mely az életünk szerves része és bizony óriási szükségünk van rá, ezért nem árt edzeni és megtanulni kezelni. És ebbe akár az is beletartozik, hogy az ellenséget csúfoljuk. Az agresszió és erőszak közötti különbséget talán az fejezi ki a legjobban, hogy míg az előbbi létfenntartásunk elengedhetetlen kelléke, addig az erőszak öncélú, megsemmisítésre, kontrollálásra irányul a másik sérelmére. Azért könnyű kampányszöveget, ideológiát gyártani a kettő szándékos összekeveréséből, mert a legtöbb embernél a két működés között valóban nem húzódik érzékelhető határ.

Ennek mértéke és formája azonban nem mindegy. És igen, bármilyen furcsa, most tanuljuk meg, hogy aki csatába indul, az nagy valószínűséggel sérül is. Ezeken a sérüléseken keresztül alakítjuk ki a különböző megküzdési stratégiánkat. Felnőttként a mi felelősségünk ezeket az akciókat megkülönböztetni, megérezni, és ha szükséges – közbeavatkozni. Ekkor van lehetőséged megtanítani a felelősséget. A fájdalom okozásának felelősségét is és a támogatás felelősségét is. És ekkor döbbenünk rá mi magunk is, hogy

a játék nem játék …

Nem mindegy, milyen felnőtté válnak ezek a gyerekek. A mi feladatunk és felelősségünk megtanítani, megmutatni a saját működésünkön keresztül, hogy milyen világot szeretnénk magunknak, mikor mi már öregek leszünk és gyengék, magatehetetlenek.

Hogy nem minden bántás, bántalmazás.

Hogy felnőttként majd az empátia szót, ne csak a szótárból ismerjék….., hogy a törődés, a figyelem nem egyenlő egy szolgáltatás vagy termék megvásárlásával.

Hosszú távú befektetés ez és csak annyit várhatunk vissza, amennyit most beleteszünk, amennyit rájuk szánunk. Se többet, se kevesebbet…..

 

Szeretettel,

Anita

Ha hallgatnál bennünket: Lélekfecnik – Lélekoldó beszélgetések podcast

Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez és recepthez!

Részt vennél egy programon? Katt ide!

Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!