Ez az írás kerülhetett volna a Vendégkönyvbe is, de tartalmát és mondanivalóját tekintve inkább vallomás. Egy olyan – a csoportos foglalkozásokon rendszeresen – résztvevő tollából születtek a következő sorok, aki évek óta mély meggyőződéssel és kitartással jár az Úton és hisz abban, hogy az önismeret, az önszeretet, az önelfogadás nem csak szavak, nem csak elmélet….
Valóban így van – ez egy, a mindennapokban is működő, gyakorlatozással elsajátítható tudás. Értékes gondolatok következnek
Bizalomról, Hitről, Alázatról
„Párkapcsolat… az egyik legkeszekuszább, legnehezebben megfogható történetünk. A miénk, – elsősorban és úgy isten igazából -, nem a másikról szól. A sors – olybá tűnik – mellénk rendel valakit. Kapunk lángolást, szerelemérzést, hogy a tudatunkat kizárva beengedjük, imádhassuk ideig-óráig. Ilyenkor szárnyalunk. Ilyenkor lehetőségünk van – úgy tűnhet – az Ő, általunk érzett imádatában fürdeni. Aztán – mondják – jön a fekete leves, a köd elszáll és marad Ő, tisztán, ahogy van, gyengeségeivel, erősségeivel.
Gyengeségeivel….
és itt kezdődnek a problémák: ÉN ÍTÉLEK. ÉN ELVÁROK! ÉN AKAROK ezt és / vagy azt! ÉN ítélem gyengeségnek, hiánynak Benne, ami Nekem hiányzik. Elvárom Tőle azt, amit Magamnak nem tudok megadni. ÉN követelőzöm, mert ordít a hiányom… az Enyém, ami Bennem van. Ezeket Ő csupán megmutatja – mert Jó társ azon az Úton, ahol tapasztalnom kell. Ez a vonzás, vagy tükör törvénye, nem is lehet másként. (Biztosan voltál már olyan alkalmon, ahol valakit választanod kellett a jelen lévők közül, s Vele dolgoztál… Biztosan rácsodálkoztál, mennyi hasonlóság van bennetek. Épp ilyen „egyszerűen” lép oda hozzánk Ő is. Épp így találunk Egymásra a sok-sok ember között. Nem véletlen a kötés, a kapcsolat, a szerelem, ami létre jön.)
Ő nem a másik felem. Ő EGY VELEM.
Talán a lehető legjobban, ahogy a MOST-ban lehet. Aztán megmutat. Engem! Mindent, amit szeretek Magamban, És azt is, amit nem. Aztán rendszerint projektálok, és Tőle várom a megoldásokat. Vagy, ha tudatosabb vagyok, Magamban kezdem el megdolgozni ezeket. Ha Tőle várom, elvárom Tőle, hogy változzon, csalódni fogok. Nem fog, nem így fog, esélye sincs, mert valójában nem adok neki.
Ha magamon kezdek dolgozni, akkor is ott egy nagy kérdés, hogyan teszem ezt magammal?
Erőből, fogösszeszorítva Önmagam elvárásainak, akaratának megfelelve, követve a legújabb trendeket, a megmondó embereket magam körül? Vagy esetleg elkezdem Tudatosan programozni az elmémet, hogy felülírja a belém rögzült korábbi selejtes (ez az ítéletem róluk) gondolatokat? Vagy hajlandó vagyok-e a mélyére menni, egész a gyökeréhez, hogy végre megértsem, megérezzem, honnan is jön valójában? Hol és miért keletkezett? Nem csak a gondolat, hanem előbb maga az Érzelem, melynek mélysége és akkori kibírhatatlansága létrehozta a gondolatokat, az ítéleteket, az Önmagunkat korlátozó Mintázatokat – melyek létrehoztak szerteágazó, önmagunkat korlátozó Működéseket.
Tök jó, ha már tenni akarok Én valamit. Tök jó, ha már próbálom felülírni, ami nem tetszik, mert ez azt mutatja, hogy tudatos vagyok. De valójában az egésznek semmi értelme, ha figyelmen kívül hagyom, mi van a mélyben. Ha megfeledkezem arról, hogy ez valamiért bennem keletkezett, és mintát égetett belém. Egy-egy, e mintából keletkezett működést, nagy tudatossággal valameddig felül is lehet írni, de a mintázat ott van, él akkor is.
Az alapmintázatot kell átírni, ehhez pedig azt az érzelmet kell megengedni, ami létre hozta.
Megengedni, hogy újra lássam, hogy a mostani tudatosságommal ne ítéljek már afelett, aki, ami létrehozta. Most már megértsem és elfogadjam a tettét, szavait, vagy a helyzetet, meg tudjak bocsátani, mert csak így írhatom újjá magamban a történteket. Csak így lehet valódi az elcsépelt Elengedés is. Elengedni csak azt tudom, amit igazán szeretek, amit Egyesítettem, ami már az Enyém, a Részem! Csak így kaphatok Új képet magamban arról, hogyan is lehetett volna, vagyis hogyan vagyok Most. Az Új kötés pedig varázsütésként Hat. Nem kell programozni semmit. Az már ott Van. Ekkor már Ott van. És kirezeg, és változtat. Engem, Bennem és Kint is, a Vele való kapcsolatomban. Ha alkalmas a Rendszere, még az Övében is hat. De a lényeg nem az, hogy Ő változik-e. Hanem, hogy Én meg tudom-e Őt ölelni azzal, amit korábban gyengeségnek véltem. Hogy ítélek-e még, vagy már magamba öleltem ezt a részt is Benne, Magamban. Hogy tudom-e azt érezni, gondolni, hogy Ő úgy tökéletes, ahogy van? Mert abban a pillanatban Én is tökéletes leszek/vagyok.
Nem tudom? Nem tudod még? Semmi baj! Szeresd Magad jobban!
Ne frázisokban, ne programozva, hanem újra és újra mélyre menve, hogy gyógyíthasd azt a részt Magadban, aki még mindig feszeng, még mindig sír, még mindig akar, még mindig ítél. Minél többször ezt teszed, annál biztosabban tudod, hogy van Remény. Akkor egyszer csak megérkezik a Hit, a valódi, legmélyebb Hit, hogy nagyon rendben van ez így. Hogy nem Véletlen van Melletted éppen Ő. És megérkezik a Hála – még a legnagyobb szar után is, mert elhozott egy olyan felismerést, mely után valóban megváltozik az életed. Jobb lesz, könnyedebb. Amíg szar, addig valami nem oké. Nem mondom, hogy nem lehet pocsék. Mert ez is kell ahhoz, hogy megtaláld, hol van a mélység. De ha nem mész tovább, mert megijeszt a szakadék, akkor valóban, hiába is jöttél el megint idáig. El fogsz még jönni párszor, ennyi. Míg hajlandó nem vagy ugrani. Bizalommal és alázattal fejest ugrani oda, ahova elvezettek. Mert elvezetnek! Akár Te Magadat! Miért toppansz meg? Miért toporogsz? Kiben nem bízol? Miért nem bízol?
Vajon Önmagadban Bízol?
Ha bíznál, cseppet sem kételkednél. Soha! Mindent elfogadnál, a mélységtől a magasságig. Nem csak magadban, hanem Benne is. Sőt, bennem is és Mindenkiben. Akkor nem akarnád megmondani, hogyan kell csinálnia, hanem tudnád, hogy Ő is tudni fogja! Akkor megölelnéd, és azt adnád Neki, amire Mindenkinek szüksége van: Bizalmat és Szeretetet. Ez kell csupán, hogy kivirágozzunk. Ez kell Nekem is, Neked is, Neki is. Ebben a Térben születnek a Csodák, sehol máshol. A többi csak ámítás, a sztori része, semmi több, még ha néha úgy is tűnik, hogy hatásos… annál keményebb ráébredni a Valóságra ezután. Amíg nincs Bizalom, Hit, Alázat, addig nincs Boldogság, mert hiány van. Addig nincs valódi megkönnyebbülés, csak látszatmegoldások. Addig csak keresel, kutatsz kívül, a még hatásosabb segítség, megoldás után. De, ahogy már sokan elmondták előttem, a megoldást Kívül nem fogod megtalálni. Mert Benned van. Te Magad vagy!
S hogy én hogyan is jutottam el ideáig…
Régóta járom ezt az utat, mely a mélységekig visz. Tapasztalom, hogy egyre mélyebbre jutok, egyre sűrűbb Térbe, ahol egyre nehézkesebbnek tűnik a haladás. Mégis, sikerült olyan segítőt találnom, olyan módszerrel kutatni, megismerni magam, ami mindig boldogabbá tett. Azt éreztem mindig, hogy tartok valahová. Gyakran tapasztaltam a Tér varázslatos átalakulását egy-egy komolyabb felismerés-átdolgozás után. De volt egy terület, amivel nagyon sok ideje küzdöttem. A függőségem, a dohányzásom. Nem tudtam elfogadni, hogy leláncol. Változtatni akartam, de képtelen voltam rá. Mert már addigra megadtam magamnak a szabadságot, felszabadítottam magam a megfelelési kényszer alól. Kényszernek éreztem, hogy letegyem a cigit. Saját kényszeremnek. Elvártam Magamtól, de közben a Függő énem harcolt a szabadságáért, melyet már kivívtam. Az a rész, aki Elvárt, képtelen volt megbízni, a Függő pedig magában sem bízott. Elég látványos a széttöredezettség, ugye?
Naná, hogy kifelé kezdtem el nagyítani a problémát.
Projektáltam. És még az se mondható, hogy nem volt jogos. Jó sokáig lehetett e jogosság mögé bújni. Férjem iszik és dohányzik. Küzdöttem Vele, ahogy magammal is, és bár Ő többször bizonyított, én mégsem tudtam Bízni Benne, hogy uralni tudja Függőségét. Mert én se tudtam. Konkrétan cseszegettem évek óta, s tavaly karácsonykor szinte ultimátumot adtam, annyira undorodtam már… tulajdonképpen saját tehetetlenségemtől (is). Egyre másra visszajött ez a Bizalom téma, s kezdtem meglátni, hogy Bizalom nélkül nem fog tudni változni. Ahogy – magamnak adott bizalom nélkül – én sem! De nem tudtam, hol keressem meg a Bizalmat. Vajon hol vesztettem el? Ez alatt az 1-2 év alatt, amíg erre a hiányra fókuszáltam, képtelen voltam a kapcsolatomat Építeni. Romboltam, vagy stagnált, de már magam sem tudtam, hova tart. Tart-e egyáltalán valahová? De annyi jó dolog is volt benne, annyi támogatás és szeretet, hogy valahol éreztem, nem az a megoldás, hogy elfutok. Éreztem, hogy valami olyan dolog akasztott meg, amit meg kellene oldanom. Mert hiába is változtatom a szereplőt vagy a színpadot, amíg a sztorim ugyanaz…
Nem volt varázsütés, sokáig nem.
Pedig feszegettem a témát rendesen, hónapokon keresztül. De most legutóbb, történt valami. Azaz van egy olyan sejtésem, hogy nem csak most, hanem ez elmúlt két-három alkalommal, a csoportos foglalkozásokon. Mondom, sűrű vizeken eveztem, kis lépésekkel, de haladtam a Cél felé. Most azonban, az utolsó alkalommal valami átszakadt. Térrendezően szakadt át. Valahogy megszületett a Bizalom. A Tér pedig, nagyon gyorsan visszajelzett. Szeretkezés közben újra úgy tudtam ölelni a Páromat, ahogy egykor, régen. Ő csak ennyit mondott utána: „Ez volt az elmúlt két év legjobb szeretkezése.” Érezte! Egyértelműen érezte, hogy valami változott. A Házunk átalakítása is új erőket kapott, s az elmúlt hetekben szinte többet haladt, mint azelőtt 2 hónapig.
Figyelnem kell rá, még mindig, hogy ne húzzam vissza a régi működéseket, de nem okoz számomra nehézséget az Új működtetése. Hálás vagyok! És Bizalommal teli! Felé, és Magam felé is. És hiszem, hogy minden tökéletesen rendezett. Örülök, hogy nem léptem ki, hogy ugrottam, még ha a szakadékot kiálló sziklákkal telinek láttam is. Bíztam abban, amit már átéltem. Hittem a hívásban és minden bátorságom összeszedve fejest ugrottam. Jutalmul megkaptam a fele királyságot! A Bizalmat, mely nélkül nincs fejlődés. A másik fele még hátra, a legtisztább, önzetlen szeretet… Meg lesz az is!”
?
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez és recepthez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!