Hajnalban kezdődött
Piszkosul fájt ma reggel a vállam, alig bírtam megmozdítani. Mikor a karom egy nem kívánatos pozícióba került, az egész testemet, az utolsó molekuláig úgy elárasztotta a fájdalom, hogy még a hallásom, látásom is kiesett egy pillanatra. Mindennek vége – gondoltam magamban, így nehéz lesz ezt a napot végigcsinálni. Mivel ez a – korántsem üdítő – diskurzus önmagammal hajnali 5 órakor zajlott, gondoltam, megteszek mindent, hogy ezt valahova átfordítsam, mert így biztosan nem akarom eltölteni a napot.
Biztos, hogy ez az?
Kialakult életritmusom sokszor támogatja, hogy olyan kapcsolat szülessen meg másokkal, ahol ebben a csendes napszakban, a hajnali órákban, zavartalanul tudjunk figyelni a másikra, még ha csak telefonon is, de részeseivé válhassunk egymás életének, érzéseinek. Ilyenkor örömmel osztunk meg, biztatunk, meghallgatunk, egyszerűen csak vagyunk a másiknak.
Így történt ezen a reggelen is. Átbeszéltük barátnőmmel az elmúlt nap eseményeit, megosztottuk egymással a felismeréseket és hol vidáman, hol szánakozva saját esendőségünkön, kiraktunk minden ehhez kapcsolódót az „asztalra”. És ha már asztal, akkor bizony terítékre került az én vállfájásom is. Ajjajj! Ez bizony még mindig nagyon cudar állapotban van – állapítottam meg. Nem mintha arra számítottam volna, hogy sitty-sutty el fog tűnni a nyilallás. És akkor belementünk, én meg hagytam magam, mert ez a fájdalom már akkora motiváció, hogy hajlandó vagyok bármire, csak legyen vége.
Az én sztorim
Ha fájdalmat élek meg a másik ember viselkedése miatt, az bizony részben rólam szól. Van valami, amiben nem ismerem a határaimat vagy nem megfelelően jelöltem ki azokat. Egyáltalán nem segít, ha megerőszakolom, elfojtom a megjelenő érzelmeimet, konkrétan most még nem tudom, hogy mit, de a legrosszabb, ha úgy teszek, hogy ez rendben van és elfogadást préselek ki magamból. Ne adj’ Isten megbocsátom a másiknak, amit tett. Szóval ez biztos nem igaz, mert még mindig fáj, szóval ne csapjam be magam – szólalt meg bennem egy hang.
És akkor …. megérkeztek a lovak…..
A barátnőm nagyon jól megérezte ezt az egész történetet. Odaadó figyelmességgel ráhangolódott a helyzetemre, mikor megosztottam vele az érzéseimet, amik a vállövi részben tapasztalható fájdalomból fakadtak. Együtt érezve velem úgy fogalmazott, hogy a lendületem sokkot kapott, mintha lestoppolták volna. És ekkor mintha felkapcsolták volna a villanyt, olyan élesen jelent meg bennem a kép:
Egy vágtató ló vagyok, tele erővel és energiával. És BAMM! Ütközés. Vagy fékezés???
De mi állít meg?
Nem jöttek a válaszok, vagy ha jöttek is – nem voltak igazak és valahogy sehogy nem találtam magamban azt az érzést, ami hűen visszaadná a valós megélésem.
Akkor mitől menekülsz? Mi elől futsz? Vagy hova vágtázol, mi a cél?
– kérdezte.
Nem, nem félek. Nem menekülök. Nincs bennem félelem, de még bizonytalanság sem, sőt! Tele vagyok tettvággyal, kalandvággyal, jól eső izgalommal, ami a felfedezésből, a megtapasztalásból, megélésből fakad.
Nem, nem a szabadságom a tét. Szabad vagyok, minden értelemben.
Nem, nem a karám szélébe vagy a kerítésnek, falnak ütközöm. Nem, nem érzek akadályokat, de mégis van ott valami.
Le kellett tennünk a telefont, beért a munkahelyére.
Nem hagyott nyugodni egy mondata: van, hogy ezt a másik erőszaknak éli meg.
Eszembe jutott első találkozásom Gellérttel. A legnagyobb csődör volt az istállóban. Egy szürke, világbajnok ló, akivel, ha lehet ezt így leírni: kölcsönös, igazi, tiszta szerelem alakult ki. Megvolt a kémia. Emlékszem, mikor először felültem rá, tele voltam félelemmel és nagyon izgultam. A hátán ülve, abban a nyeregben kaptam egy új perspektívát a világról és önmagamról. Abban a nyeregben tanultam meg, mi a biztonság, milyen érzés az, mikor ismeretlenül is vigyáznak rád. Megtapasztaltam, milyen a lábam között egy torpedón ülni, aki éppen szambázik a boldogságtól, miközben az erdőben vágtáztok …, … királynőnek érezni magam, miközben a sebesen érkező gallyakat kerülöm vagy hagyom, hogy a kobakomnak csapódjanak. Ő tanított meg arra, hogy bízhatok a nagyban és az erősben, hogy az nem bánt, egyszerűen csak meg kell tanulni vele együttműködni. Meg sem kell szelídíteni. A lovat le kell mozgatni, szüksége van a szabad levegőre, a munkára, az örömre, táplálékra, pihenésre, szeretetre.
Azt is megtanultam, hogy ha nem jól bánok vele, akkor fájdalmat okozok neki.
Nem, ez nem erőszak…. semmiképpen nem az – tértem vissza gondolatban barátnőm előző mondatához.
Ne tépd a száját, mert az fáj neki!!! – milyen sokszor hangzott el, mikor kétségbeesetten kapaszkodtam a szárba! Ne rugdosd, mert az ott a veséje! – hallottam, mikor az Istennek se akart indulni vagy beugrani vágtába. Tedd vissza a csizmádat a helyére, úgy fogja érezni, mit akarsz! Ne dőlj előre, húzd ki magad! Találd meg az egyensúlyi pontját, ne rángasd, használd a csípődet! – kiabálta az edzőm az akadály előtti fordulónál. Ó Istenem, hányszor hallottam ezeket a szavakat!
Lassan, de biztosan megtanultam, megéreztem, hogy mire van szüksége. Hogy neki mi a jó, az egyértelmű, és hogy nekem mikor jó és biztonságos. Bizonyos, hogy egymás megismerése, megtanulása mindkettőnk számára okozott fájdalmat. Lehet, hogy ez tényleg erőszak a másiknak. Őszintén nem tudom. Cserébe olyan élménnyel ajándékozott meg a közös „munka”, az együtt töltött idő, ami életem végéig el fog kísérni. Bátorság kell egy ekkora lóhoz, bátorság kell őt szeretni, bátorság kell rá felülni, vele edzeni, megtanulni azt, mi az, ami fáj neki.
A fájdalmat okozó emberek, helyzetek is olyanok, mint az edzők
És akkor megérkezett a felismerés…. Igen, nem jól bántak velem és ez fájdalmat okoz. Nem ezt érdemlem, nem ez lenne az optimális vagy ideális megoldás, mégis le kell nyelnem ezt a békát. Úgy érzem, mintha rángatnák a zablát a számban. Pocsék érzés, elmondhatom.
Valahogy így érezhetett Gellért is sokszor, mikor a tapasztalatlanságom következtében rángattam vagy rugdostam őt. Tudom, hogy a feszültség nem véletlenül jelenik meg most bennem, a testemben. Pontosan tudom, hogy miért pont ma reggelre „aludtam” el a vállam. Nem, nem volt gonosz a másik sem, ahogy én sem voltam akkor. Csak kezdő voltam, híján sok ismeretnek.
Azonban erőfeszítést igényelt részemről a helyzet, hogy ne meneküljek ki a sikertelenségből, a kudarcból, hogy ne adjam fel, ne a kényelmet válasszam. Ez akkor fel sem merült bennem, eszembe se jutott, hogy feladjam. Ma már tudom, hogy a kitartás, a fegyelem, az önbizalom és a bátorság kéz a kézben járnak.
Mire jók az „edzők”?
Mindannyian hatással vagyunk egymásra. Bízom benne, hogy ahogy Gellérttel, úgy másokkal is tudunk együtt „edzeni” anélkül, hogy nyakunk törne, vagy hogy beledöglenénk. Mert ahogy a lovaglás, úgy az ÉLET is egy kemény műfaj, igazi pszicho-box, érzelmi adok-kapok.
Maradok ennél a képnél, ahol én vagyok a ló, a lovasom pedig rángat és kapaszkodik a szárba. Ebben az esetben én fájdalmat élek meg, korlátozást a vágtázásomban (áradásomban), ami fundamentális részem, pusztán azért, mert ő nem érzi magát biztonságban. És igen, ha most visszagondolok, el is hagyta ez a mondat a számat:
Ami neked a biztonságot jelenti, az számomra szűkös.
Nem elég a lóval együtt mozdulni, szükséges rátalálni a közös ritmusra, törekedni a közös biztonságra .
Bizony nagyon fontos, hogy hova tartotok, hogy egyáltalán van-e cél.
Nem számít, milyen gyorsan vágtáztok vagy léptek, csak haladjatok!
Tanulhatunk ezekből a „kemény menetekből”
Például most tudatosult bennem, hogy a bátorságom, az erőm és a szabadságom – strukturális alapjaim, elidegeníthetetlen részeim. Ha még mindig ló vagyok és maradok ennél a metaforikus képnél, akkor meg egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül fel a hátamra. Nem bizony.
Hála Neked kedves Barátom! Most már tudom. … és nevetve tör be tudatomba a gondolat:
Nem vagyok én hintaló!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!