Fény-Törés

A Fényből érkeztem, az Egységből, s bennem mégis sikít az érzés: Egyedül vagyok! Rángatózom és fekszem a kiüresedett térben. Egyedül maradtam. Összefogtak ellenem a hatalmasok, elárultak, cserben hagytak vagy átgázoltak rajtam?! Egyre megy. Nem figyeltek rám. Nem rám figyeltek.

Összetörve fekszem és nem értem, hogy történhetett mindez. Szeretni jöttem, de már magam sem értem, mit jelent ez.

Tényleg nem figyel rám senki?

Tényleg el kell bújnom?

Tényleg egyedül vagyok?

Tényleg ez a szeretet?

Fáj, nagyon fáj, a csontomig hatol ez az új tapasztalás. Nem ezt vártam. Azt hittem, szeretni jó. Sőt nem csak hittem, tudtam, éreztem, az volt a valóságom. De a tanítóim nem azt mutatták, amire vágytam, amit tudtam, amit ismertem, ami én magam voltam: a tiszta Fény, az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet. Itt és most nem figyel Rám senki – nem tudnak, de ezt még nem érthetem – csak erősödik bennem ez a nyomorult, széttépő érzés: Egyedül vagyok!?

Az új tapasztalat felülírja a régit

A kínzó felismerésben egyszerre szétszakadok, … lebegek a lét – nemlét határán, s fájó kérdések dúlnak bennem:

Mi értelme így?

Mivé lettem?

Miért jöttem ide?

Nem akarok egyedül lenni! Félek! Rettegek! Nem tudok így élni! –  majd belepusztul a lelkem a végtelen fájdalomba. A Mindenemet vesztettem el… Darabokra törtem, s mindent áthat a kínzó fájdalom, a rettegés. Ezt nem lehet bírni, ezzel a fájdalommal nem lehet élni…

Kinyitom a szemem, és látom, hogy ott vannak körülöttem.

Ők bírják! Mosolyognak a – számomra – szétzilált világban és megmagyarázzák valóságukat. Először talán még elborzadok hazug világukon, de hirtelen ébred a felismerés – meg lehet úszni! Talán így én is túlélhetem! Nem kell, hogy fájjon! Elbújhatok én is! Sőt, el kell bújnom! Ez a normális. Így talán még közéjük is tartozhatok. Így talán nem leszek egyedül… Alkalmazkodom a világ és a családom felépített valóságához, hogy elfogadjanak, hogy ne kelljen félni, hogy megszűnjön az egyedüllét kínzó tapasztalása.

Megtörtem.

A fényem, a filmem tova ugrott egy új, elviselhetőbb valóságba. Még talán dereng, hogy kiugrottam, de már nem érdekel, mert soha többé nem akarom, hogy annyira fájjon. Jó lesz ez így, könnyebb, biztonságosabb – reménykedem.

Így élem az életem. Az új hitemre hitrendszereket építek fel. Mindig gondosan követve a biztonságosnak tűnő utat, mindig átírva egy kicsit a tapasztalat valóságát, hogy megszűnjön a fájdalom. Sőt, ha elég ügyes vagyok, egy idő után meg sem jelenik. Hibáztatok, vádolok, áldozatot vagy épp megmentőt játszom, hogy figyeljenek Rám, hogy fontos legyek. Egész jól beletanulok a szerepeimbe, amivel szomjamat olthatom. Mert szomjazom, még ha nem is vallom be magamnak. Felejthetek, átírhatom a valóságomat, de ott legbelül valami emlékezik Bennem. Emlékszik az Igazgyöngyre, amivel a Földre érkeztem.

Te emlékszel még? A felépített új világod sötétjében pislákol még a Tiszta Fény? Hajlandó vagy reá pillantani? Vagy annyira rettegsz az eltemetett érzéstől, hogy képtelen vagy meglátni, hogy illúzióban élsz?

Én emlékszem még….

Felépített új világom sötétjében még pislákol a Tiszta Fény …., és hajlandó vagyok ránézni. Igen, még félek kicsit az eltemetett érzésektől és már látom, tartok tőle, hogy fájni fog. De már tudom, hogy illúzióban élek.

Most, hogy felnőttem – erős lettem. Már nem vagyok kiszolgáltatott – viszont felelős vagyok. Nem másért, saját magamért. A saját valóságomért, a mintáért és hitrendszerért, melyet ma már én adok át. Mert hatással vagyok. Nem csak a gyermekemre, – mindenkire magam körül. Hatással vagyunk egymásra. Valaki a fényemet tükrözi vissza, valaki a fájdalmamat, van, aki az illúzióimmal szembesít nap, mint nap. Minden itt van, noha elveszettnek hittem. Minden információdarab, amit fájdalmamban szétszórtam.

Tudsz még hinni az egység csodájában, ami valaha áthatotta lényedet? Vagy ma is rettegsz a fájdalomtól, ami átformálta a valóságod? Tán oly hitevesztett vagy, hogy már esélyt sem látsz arra, hogy az egység álomszerű ígérete valóság lehet? Talán annyira elhitted az új világodat, hogy már csak ez ad biztonságot!?

Én még tudok hinni az egység csodájában, ami valaha áthatotta lényemet. Már nem rettegek a fájdalomtól, ami átformálta a valóságom. Már látom, hogy az egység álomszerű ígérete valósággá válhat. Már nem hiszek az új világomban, már nem hiszem, hogy csak ez ad biztonságot.

Mosolyogsz zavarodottságodban és megmagyarázod a valóságodat, pedig valójában szenvedsz!

Ismerős?

Most dönthetsz! Valójában mindig dönthetsz másként. Itt az idő, hogy feltedd Te is a kérdést:

Hol és mikor voltam annyira összetörve, hogy elvesztettem az eredendő hitemet?

Nézz körül, és lásd, nem vagy egyedül! Mindenki keres körülötted, mindenkiben megtörtént egykor a Fény-Törés, a filmszakadás. S oda – a biztonságba, az ölelésbe – vágyunk vissza, mi is. Talán így tisztelni fogod a másik harcát, útját, mert megérted, ugyanazt szenvedte el egykoron. Neki talán más nyújtott menekülést, mást tanítottak neki. De ott van Benne is az Igazgyöngy. Mindannyiunkban ott van.

Itt az idő ugrani!

Ugrani most, mikor már valójában nem vagy kiszolgáltatott. Mikor felnőtt vagy és valódi társakra leltél, akikben talán megpillantottad, felismerted a Fényt. Ugorj bátran! Engedd bele magad újra a fájdalomba, ami egykor áthatott, megbénított! Hidd, hogy van benned elég szeretet elviselni az őrült fájdalmat. Ezt nem lehet megúszni. Ha meg akarod úszni, sosem találod meg az Igazgyöngyöt. Mert valójában csak ott, abban a mélységben férhetsz hozzá, csak ott gyógyíthatod meg hitevesztett lelkedet.