avagy hogyan lesz a Szörnyetegből daliás Herceg?
Messziről indulok. A Női megéléseimtől, melyet családanyaként tapasztaltam, és amelyet bizonyosan sok Nőtársam él át, talán hasonlóan. Sokszor éreztem úgy, hogy rajtam múlik minden. Értitek, MINDEN. Én látom el a gyermekeimet, én adom meg az érzelmi biztonságot nekik, hovatovább a férjemnek is. Ha én nem gondoskodom róluk, minden szétesik. Ha én nem ölelek, megszűnik a harmónia, ha kibillenek, még veszekedések is megjelennek. Ha én nem kezdeményezek megbékülést, a Férfi nem fog. És még sorolhatnám. És akkor ez úgy tűnik, hogy egy borzasztó nagy teher nyomja a vállam, mert tulajdonképpen minden rajtam múlik.
Aztán egyszer megértettem egy nagyon fontos, az egész életemet és szemléletemet megváltoztató dolgot és átfordítottam mindezt magamban.
Mi van akkor, ha ezt nem teherként élem meg, hanem lehetőségként, Teremtő Erőként. Ha ebben azt látom meg, hogy minden Rajtam múlik. Érted? MINDEN! Ha Én jól vagyok, mindenki jól van. Ha Én 
létrehozom Magamban a harmóniát, mindenki boldog benne. Ha én kezdeményezek, a dolgok megmozdulnak, átváltoznak. Az Én ölelésemtől sebek gyógyulnak be, megnyugszik a lélek, kisimulnak a ráncok. A gondoskodásom biztonságot nyújt. Csodás Erő ez, felelősségvállalás, mely virágba borít mindent.
Ja, hogy ez még nem teljesen az enyém? Nem baj, majd az enyém lesz, egyre inkább. Önmagamban kell ezt megkeresnem, ahogy az összes választ a kérdéseimre. Mert minden válasz Bennem van, Önmagamban. A Világát mindenki Maga teremti meg. Nincs kivétel. Amit a Világomban tapasztalok, az mind Rólam szól, engem tükröz vissza.
A konfliktusaim a környezetemben lévő emberekkel saját belső konfliktusaimból erednek. Ha valaki feldühít, valami félelemmel tölt el, meghat, bűntudatot kelt, akkor az azt mutatja, hogy valami mélyen egyszer nálam nagyon beakadt. Valamit nem tudtam, nem akartam feldolgozni, elnyomtam, szőnyeg alá söpörtem és most ott kopogtat az ajtóban, és mutatja magát. Azt akarja, hogy észre vegyem. És én választhatom a könnyebbnek látszó utat most is, ahogy annak idején. Zárva tarthatom az ajtót, vagy kinyithatom és seprűvel elkergethetem, vagy jól beverek neki egyet, hogy érezze, hol a helye – házon kívül!
A rossz hír, hogy addig kopog, amíg be nem engedem. Amíg nem tudok ránézni, amíg nem tudom beengedni és kedvesen hellyel kínálni, majd végül talán megsimogatni és átölelni, eggyé válni Vele. Mert bármilyen félelmetesnek is tűnik innen belülről, ahogy kopog szüntelen, olyannyira szelíd lesz és szerethető, mikor képessé válok a Befogadására. Olyan ez, mint a Szépség és Szörnyeteg mesében a csodás átváltozás. Bármilyen szörnyeteg királyfivá válhat, csak szeretet és elfogadás kell hozzá. Vagy inkább megismerés, megbocsátás, elfogadás, megszeretés. Így lesz a Szörnyetegből szép királyfi.
Egy a saját életemben megjelent helyzettel szeretném mindezt még közelebb hozni, avagy hogyan is lesz a Szörnyetegből Herceg:
Adott egy konfliktus, amit én így élek meg. Segíteni szeretnék valakinek, elhalmozom tanácsokkal, rengeteg energiát fektetek bele. Jól is megy minden, érzem a hatást, örülök is nagyon, majd egyszer csak azt mondja, elég. Leszólnak valamiért, amit tettem, és borzasztóan dühít, mert úgy érzem én mindent jól tettem, ÉN segíteni akartam.
És akkor jöhet az egyes verzió: előjöhet a hárítás, hogy mekkora egy szemét az a másik, aki nem lát engem és az indítékaimat igazán, hogy én csak segíteni akartam, és bosszankodhatok, utálhatok, esetleg még sajnálhatom is magam. Juppi, felelősség áthárítva, mindenki rossz, csak én vagyok tökéletes. Ugyan meg nem nyugszom, dühönghetek még egy picikét, vagy akár órákon át, de legalább nem én vagyok a hülye. (Bevallom őszintén néhány percig futtattam ezeket a köröket én is, aztán átváltottam a B verzióra)
Megnézem mi is áll az ajtó előtt. Miért dühít engem ez a helyzet? Miért sért? Miről is szól ez az egész? Talán megmentő akartam lenni? Talán bölcsebb, okosabb? Talán nem értékelnek, mikor engem a jó szándék vezérelt? Talán nem is az a fontos, hogy a másikban mit hozok létre, hanem hogy én értékesnek érezzem magamat? Hogy értékelhető legyek? Ez AZ! Megvan. Megismertem. Most már kezdhetek vele valamit, tanulhatok belőle.
Megbocsátom magamnak, hogy nem figyeltem a másikra kellőképpen, mert magammal voltam elfoglalva. Rájövök, hogy amit tettem, már erőszak volt, arra már nem kért senki. Megbocsátom magamnak, és talán még elnézést is kérek a személytől, aki megnyomta a gombomat, mert visszahánytam rá azt, ami már az enyém volt, nem az övé. Innen már csak egy lépés, hogy elfogadom magamban ezt a működést, és megadom magam számára, amire szükségem van: értékelem magam. Mert igazából ez a lényeg. Hogy én értékelem-e magam? Mert ha igen, akkor nincs szükségem arra, hogy mások értékeljenek. Akkor nem feszítem túl a húrt, vagy ha mégis, és visszajelzik, már nem indul be az eltérítő hadművelet: a düh, önsajnálat és társai. Tudok a másikra figyelni, és elfogadom a visszajelzését.
És ezzel a gondolattal kinyílik egy újabb kapu, ami a hatékony segítői működésemet szolgálja. Mert ezzel egyszerre azt is megértem, hogy épp annyit tehetek valakiért, amennyit ő elbír. Nem vihetek helyette terheket, nem lökhetem át a csónakját a másik partra, mert az már erőszak. A rendszere támadásnak véli, és visszazár, visszafut a biztonságos, ismert partra. Nem vehetem el másnak az erejét, csak hogy én nagyobbnak tűnjek. Ülhetek a csónakban, de hagynom kell, hogy maga húzza az evezőket, s ha elfárad, bíztatom, vagy húzok egyet-kettőt. Hagynom kell, hogy a csónakot Ő állítsa irányba, még ha én pontosan tudom is olykor, hogy a folyónak felfelé tartunk. Türelmesen meg kell várnom, hogy megtalálja az irányt, ha kell, segítem ennek felismerésében, de a csónakot nem én irányítom. Kísérem az útján, átlendítem néha, mikor kell egy kis löket a folytatáshoz, elfogadom, ha meghátrál. Az az ember, aki így kel át a folyón, nem értem kelt át, hanem Önmagáért. Ő magának érezheti a győzelmet Önmaga fölött, Ő szeretni és becsülni fogja mindazt, amit Önmagáért tett. Őt nem átvitték, Ő átkelt, tapasztalt, megtanult segítséget kérni, de csak épp annyit, ami tovább lendítette a nehéz pillanatokban.
Én csupán ennyit tanultam meg abból, hogy valaki nem vette örömmel segítő szándékomat. Hála érte, hogy mutatott egy új irányt.
Sörös Andrea
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez és recepthez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!