Az ember társas, közösségi lény.
A korábbi írásom kapcsán, magam is eltöprengtem azon, mit lát most egy átlagos gyermek maga körül. Mi az általános minta a közösségi színtereken? Mi szolgálhat alapként a saját viselkedésének alakításában, stratégiáinak kialakításában? Vajon a legjobb szülői szándék ellenére, hol követi el a társadalom a legnagyobb hibákat, amik miatt ilyen a világ, ilyen mérhetetlenül nagy távolságok tapasztalhatók ember és ember között? Mi az, amin elsiklottunk, amit nem vettünk észre vagy rosszul értelmeztünk? Hiszen biztos vagyok benne, hogy senki sem egy kizsákmányoló, önzőségtől rideg, a valódi kapcsolódásokat nem hogy támogató, de nehezítő világot álmodott magának és gyermekének.
Ha abból indulunk ki, amit felnőttként a környezetünkben tapasztalunk arról, hogyan fordul ember embertársa felé jellemzően ma, nagyon siralmas kép tárul elénk. Siralmas, milyen frusztrációban nő fel a mai nemzedék. Ahol az önérvényesítés, a többiek legyőzése, magunk feldicsőítése zajlik tettek nélkül. Ahol a gyermek egymással acsarkodó, a másikat pocskondiázó, hangoskodó felnőtteket lát maga körül. Felnőtteket lát, akik belekeseredtek az életbe, nem látnak célokat – ott milyen nemzedék fog felnövekedni? Milyen alapon várjuk, hogy ránk tekintettel legyenek? Várjuk, hogy minket elfogadjanak, hogy szeressenek, amikor mi képtelenek vagyunk arra, hogy ily módon viszonyuljunk a másik emberhez? Tényleg azt várjuk, hogy ne testi, lelki erőszakkal válaszoljanak a gyerekek az őket ért támadásokra, ha magunk sem vagyunk képesek a határaink erőszakmentes meghúzására? Vagy akár önmagunk kifejezésére anélkül, hogy másokat sebeznénk?
Átkozzuk a hierarchiában felettünk állókat. De futunk hozzájuk, ha a közösség egy tagja fölött önerőből nem tudunk győzni vagy szimplán érvényre juttatni jogos meglátásainkat.
Mikor az óvodában egy-egy játékon verekedés tör ki, megállítom a folyamatot. Arra biztatom a gyermekeket, hogy fejezzék ki érzéseiket, szükségleteiket, azt, hogy mit szeretnének. Oly sokszor nem is kell további segítséget adnom, mert a gyermekek zseniális megoldási javaslatokat tudnak adni a helyzet feloldására. Persze van úgy, hogy nekem kell konszenzust ajánlanom. Ezzel is új módot tanul a gyermek arra, hogy miként lehet a konfliktusból erőt kovácsolni, a nézeteltérésből, érdekellentétekből akár szövetséget építeni. A gyermekek ösztönösen megérzik ennek erejét.
Aztán hazamegy a gyermek
és elmeséli otthon, hogy a Pistike elvette a kisautóját, vagy megütötte. (és azt „elfejti” hozzátenni, hogy előtte ő elvette Pistike játékát) A szülő pedig jellemzően kimondva- kimondatlanul felháborodik, hogy milyen rossz gyerek ez a Pistike! És rögvest jó tanácsokkal látja el a gyermeket annak kapcsán, mit tehetett volna. (Üss vissza, ne hagyd magad, vedd vissza, ne is játssz vele többet stb.) Pedig meg is kérdezhetné vagy figyelemmel meg is várhatná, amíg elmeséli a gyermek magától, hogyan oldódott meg a konfliktus. Megkérdezhetné, hogy mit tanult belőle? Mit csinálna legközelebb másként? Felelősségvállalásra buzdítva a vele történtekért, hogy ne a verekedés legyen az egyetlen megoldási mód hasonló esetekben.
Sajnos a felelősségvállalás nem divat manapság.
Hatalmas szabadságra vágyunk. Hatalmas látszólagos szabadságot nyújtunk a gyermekünknek abba a hitben ringatva magunkat, hogy ezzel támogatjuk őt a legjobban. Nem látjuk be, hogy a szabadság csakis a felelősségvállalással kéz a kézben tudja megadni azt a csodálatos fejlődési lehetőséget, amelyben valóban képes kibontakozni egy gyermek személyisége. Ebben a térben a gyermek valóban harmóniában tudja megélni önmagát és képes érezni és értékelni a helyét a közösségben. Tudja a feladatait, bátran él a lehetőségeivel. Mindezt egy biztonságos közegben teheti, ahol tudja, hogy mit várhat a közösségtől, milyen megnyilvánulására mi lesz a válasz. Tudja, hogy ha vét a közösségi íratlan szabályok ellen, annak következménye van. Bátran bízhat azonban abban is, hogy ő is védelemre talál, ha más vét ellene.
E biztonságos tér biztosítása helyett sok-sok szülő a szabadság eszménye mögé bújva átengedi, egyenesen rápakolja a döntések felelősségét az ennek elbírására még nem elég tapasztalt és fejlett gyermeki pszichére.
Ebben a formában, nem hogy ajándék lenne a gyermek számára a szabadság, amit kapott, hanem óriási teher, amivel nem tud mit kezdeni. Előbb vagy utóbb összeomlik a súlya alatt. Ugyanúgy teher az is, ha olyan autoriter nevelésből jön a gyermek, ahol bizonytalan vagy túlságosan szűk keretek veszik körül, ahol csak elvárásokkal bombázzák vagy mindent megcsinálnak helyette. Azonban lehetőségeket nem kap a gyermek arra, hogy saját erejét, határait próbára tegye, hibát véthessen és abból tanulhasson. Mind a szabados, kereteket nem szabó, a felelősséget nem vállaló nevelés, mind a túlkeretező, autoriter, a gyermeket a kibontakozásától, a természetes tanulástól megfosztó szülői attitűd gátolja a gyermek egészséges, harmonikus személyiségfejlődését.
Ha a gyermek nem tapasztalja meg maga körül ezeket a határozott, teret engedő, de keretet biztosító határokat, képtelen megtapasztalni a biztonság érzését.
Képtelen lesz felelősséget vállalni a hibáiért, de nem lesz tudatában értékeinek sem. Nem lesz tekintettel másokra, de valójában saját valódi szükségleteit sem tudja majd kifejezni. Vágyni fogja a kereteket és a végletekig elmegy, hogy valaki egyszer megálljt parancsoljon neki. Vagy belső szorongását önmaga ellen fordítja.
Ugyanakkor, ha egészséges, korához és képességeihez igazított kereteket, szabályokat tapasztal a gyermek, ahol lehetősége van a kibontakozásra, de biztonságot nyújtó védő kar és szokás- szabályrendszer veszi körül, ott a gyermek kivirágzik. Bizalommal lesz önmaga és a világ iránt. És a külső keretezésből óhatatlanul fejlődik ki benne a belső fegyelem, a felelősségvállalás a tettei felé, az önbizalom.
Kesergünk azon, hogy micsoda nemzedék növekszik az iskolákban, de megállunk-e egy pillanatra, hogy megvizsgáljuk ebben saját felelősségünket, mielőtt dúvadként támadunk szülőtársunkra, pedagógusokra vagy akár a másik gyerekére?
Szülőként talán ideje észrevenni, hogy ezek a készségek társadalmi szinten hiányoznak és önmagunk felnevelésével elkezdhetnénk építeni egy egészen más világot.
A mai társadalomban profilok mögé bújva, felelősséget még szavaiért sem vállalva éli a nagy tömeg az életét. Szemtől szemben kevesebben engedik ezt meg maguknak. Inkább a háttérben titkos ellenállást, hadsereget toborozva próbálják enyhíteni a belső frusztrációt, ragaszkodva a hangzatos szabadságuk eszményéhez. Mikor vesszük már észre, hogy felnőttként szabadok csak akkor lehetünk, ha felelősséget vállalunk saját magunkért, a gondolatainkért, az érzéseinkért. Ha stabilan állunk magunkban autonóm személyiségként? Aki nem akar győzni senki feletti, aki nem akarja senkinek megmondani a tutit. Akinek nem kell másik 2-3, vagy több tíz ember, aki mellé áll, hogy tudja, ami a szívében van, amit megél, az fontos és kifejezhető. Aki nem fél attól, hogy hatással lesz, és rá is hatással lesznek, mert ez egy természetes folyamat és a fejlődés, a tágulás záloga ez.
Itt az ideje felnőni.
A gyermekeknek még szüksége van mentorokra, olyan felnőttekre, akik biztonságos keretet biztosítanak számukra. Akik megmutatják, hogyan tudnak majd maguk köré is biztonságot építeni a felelősségvállalással. Felnőttekre, akik nem 30-40-50 éves gyerekekként várják még most is, hogy valaki szolgáltasson nekik igazságot, hogy valaki adja meg nekik, amit akarnak. Felnőttekre, akik példával járnak elől. Akik a saját működésükön, közösségi létükön keresztül mutatják az utat a jövő nemzedéknek. Szülőkre, akik felismerték felelősségüket abban, hogy miként járultak hozzá ehhez a jelenlegi állapothoz.
Szülőkre, akik látják, hogy önmagukon és gyermekükön keresztül ebben a pillanatban is alakítják, formálják a jövőt, és hajlandóak felelősséget vállalni ezért, ezúton tanítva gyermeküket is.
És felnőtt pedagógusokra, akik nem fáradtak még el abban, hogy eddig sokszor ár ellen úsztak. Nem értették vagy támadták őket. Akik látják, hogy most van a legnagyobb szükség arra a megtartó erőre, amit ők képviselnek a világban. Az igazi, szívbeli pedagógusokra, akik a külső nyomás, a nehéz élethelyzetük ellenére sem felejtették el, mi a valódi feladatuk egy nemzet életében. Hogy az oktatás, száraz ismeretanyag agyba tuszkolása helyett, vagy annak zászlaja alatt ügyeskedve, mégis megtegyék azt, amiért egykor ezt a pályát választották: Embert neveljenek, ebben az egyre embertelenebb világban.
Sörös Andrea
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez és recepthez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!
Ha szeretnél cikkeinkhez kapcsolódó beszélgetéseket hallani tőlünk, iratkozz fel a Lélekfecnikre – Lélekoldó beszélgetéseinkre a Spotify-on, You Tube-on illetve Google vagy Apple podcast csatornákon.