Néhány hete olvastam egy cikket arról, hogy az iskolás gyermekek között milyen magas százalékban szenvednek a gyermekek testi-lelki bántalmazástól. Egyszerre volt szívfacsaró, ugyanakkor nagyon ébresztő cikk.
Ébresztő abban a tekintetben, milyen hangosan ordítja már a jelenség által a fiatal társadalom, hogy valami nagyon nincs rendben! Hogy a szerető, elfogadó, ugyanakkor biztonságos kereteket adó közeg mennyire hiányzik a világukból. A jogokat túlontúl hangsúlyozó, kötelességeket háttérben tartó kommunikáció mély sebet ejtett a társadalmunkban és olyan világot teremtett, ahol az egyéni érdek felette áll a közösségi érdekeknek. Az empátia, a tisztelet, a hűség, az együttműködés kiveszni látszanak, helyébe az önzés, a jogok öntörvényű puffogtatása lép.
Miközben jogainkat követeljük, oly könnyedén feledkezünk meg arról, hogy a másik embernek éppúgy vannak jogai.
Ezért értelmetlen is önmagában a jogokat követelni, ahogy a gyermeknevelésben épp ennyire egyoldalú a szabadság biztosítása a gyermeknek megfelelő keretezés nélkül. Egyszerűen nem működik! Mert belső szabályozás csak a külső szabályok megtapasztalása által épül bennünk. Addig azonban, amíg szabadosságunk kárt tesz közösségi szinten, addig nem vagyunk arra alkalmasak, hogy szabadon éljünk jogainkkal.
Ébresztő az említett cikk és kutatás abban az értelemben is, hogy foglalkoznunk kell azzal, hogy megértsük, mi zajlik valójában a gyermekek lelkében, hiszen csak így fogunk tudni valódi segítséget nyújtani számukra, ahelyett, hogy még mélyebbre taszítanánk őket. Fontos látnunk, hogy az áldozat és a bántalmazó nagyon hasonló, lényegét tekintve ugyanolyan családi energetikából érkezik. Leegyszerűsítve ezért van az, hogy nagyon gyorsan és könnyen egymásra találnak. Könnyen megtalálja a zsák a foltját.
Az áldozattá válás talán legnagyobb rákfenéje, hogy magával rántja az embert az érzés, hogy kiszolgáltatott, hogy gyenge és nincs ráhatása arra, mi történik vele, mit tesznek vele. Ez a hozzáállás pedig óhatatlanul erősíti, támogatja, sőt, sokszor kihívja az agresszor, bántalmazó viselkedését, így egy ördögi kör jön létre.
Azt hiszem, nagyon fontos látnunk, értenünk, hogy gyermekkorban tanuljuk azokat a viselkedési módokat, reakciókat, melyek később alapul szolgálnak az élet adta helyzetekben. Mind az áldozat, mind a bántalmazó nagy valószínűséggel olyan közegből érkezik, ahol az agresszió nyíltan, vagy rejtetten jelen van. Vagyis a bántalmazó is áldozati helyzetből érkezik, s azt a megnyilvánulási formát választja, ami számára valamiért vonzóbb.
Miért olyan fontos ez? Mert sokszor nagyon megtévesztő az agresszív gyermekek viselkedése, megnyilvánulása, és (tudattalanul- önvédelemből) úgy tesznek, mintha tele lennének önbizalommal, egójuk az egekben szárnyalna. Értik annak a módját, hogyan legyenek középpontban, hogyan tartsák markukban a gyengéket. Vagyis erősnek, magabiztosnak látszanak, hatalmat gyakorolnak mások felett. Rendkívül erőteljes hatást gyakorolnak a környezetükre, noha azt is pontosan érzik, hogy hatalmukat könnyedén elveszíthetik, mert nem valódi.
A félelem tartja életben, nem a tisztelet.
De valószínűleg soha nem tapasztalták, hogy a tisztelet, hűség, másikra való szeretetteljes odafigyelés eredményes volna. Talán nem is tapasztalták meg ezeket a minőségeket még életük során. Szóval valójában ezek a gyermekek teljes bizalmatlansággal vannak a világ és társaik iránt. Áldozatok a saját életükben és az egyetlen út, forma, amivel biztonságot igyekeznek teremteni maguknak. Vagyis amivel védekeznek, az a hatalmaskodás, agresszió, önteltség. Valójában szeretetmorzsákat koldulnak egyre, már a reményt is elvesztve, hogy valaki egyszer észreveszi bennük azt a kétségbeesett kisgyermeket, aki éppúgy szeretetre vágyik, mint mindenki más.
Egyszóval maguk is áldozatok, akik fojtó lepelként öltötték magukra a nyílt agresszor szerepét, védelemből.
Erőszakosságukkal próbálják pótolni azt az érzést, hogy valójában épp oly eszköztelenek és kiszolgáltatottak, mint azok, akik fölött igyekeznek hatalmukat érvényesíteni.
Ha ezt a gondolatmenetet követjük, visszajutunk az áldozati energetikához. Vagyis ahhoz a képhez, amit annak kapcsán villantottam fel, hogy a kiszolgáltatottság érzésével miként tápláljuk magát a kiszolgáltatottságunkat. És itt jön be egy érdekes lehetőség. Mikor az ember megtapasztalja, megérti, elfogadja azt, hogy felelős tetteiért. Hogy tettei, kommunikációja, hozzáállása meghatározza, befolyásolja a vele történteket, egyszóval felelősséget vállal önmagáért és a következményekért, akkor valami egészen furcsa dolog történik. Megszületik az erő. Mert ha valami függ az én viselkedésemtől, reakciómtól, akkor tudom befolyásolni, hatással tudok rá lenni.
Nem csupán elszenvedője leszek a történteknek, hanem alakítójává válok. Ezzel kilépek az áldozati energetikából.
Nagy kérdés azonban, hogyan tapasztalhatja meg ezt a fiatal egy olyan világban, ahol túlsúlyban vannak a fent részletezett torz, egyensúlytalan lelki működési módok a társadalomban?
A következő gondolataim elsősorban a pedagógusokhoz/nevelőkhöz/segítőkhöz szólnak, de jó szívvel ajánlom azokat az érdeklődő szülőknek is. Nézzük, milyen eszközökhöz nyúlhatunk egy hagyományos iskolában preventív jelleggel vagy felmerülő problémahelyzetekben? Mit tehetünk azért, hogy a versengés, a másik legyőzése helyett az együttműködés kerüljön előtérbe? Hogyan adjunk saját élményű tapasztalatokat a gyermekeknek arról, mennyivel hatékonyabb és biztonságot adóbb, ha nem csak önmagunkra, de társainkra is odafigyelünk?
Pedagógusként és önismereti úton járóként nagy felelősséget érzek annak kapcsán, hogy a kezeim között nevelkedő gyermekek előtt milyen példával állok, milyen mintát mutatok nekik annak kapcsán, hogyan tudom egyensúlyban tartani egyrészt önmagam, másrészt vezetőként a csoport dinamikáját. Hogyan tudom egyrészt tartani a kereteket, ezáltal biztonságos légkört teremteni, ugyanakkor megadni azt a könnyedséget és szabadságot, amiben a gyermek szabadon szárnyalhat, fejlődhet, próbálgathatja önmagát. Hibázhat, hibáiból tanulhat ahelyett, hogy szégyent kelljen éreznie. Nehéz, ugyanakkor végtelenül nemes feladat ez.
Ez a feladat elsősorban a szülő feladata.
Az otthon tanultak adják a gyermekeknek az alapokat, de a nagyobb közösségben már a pedagógus az, akinek lehetősége nyílik arra, hogy olyan tapasztalatokhoz juttassa a gyermeket, melyek segítik őt abban, hogy a közösségben megtalálja a helyét, biztonságban érezze magát, tudjon önmagára és társaira is tisztelettel és megbecsüléssel gondolni.
Ezért pedagógusként hatalmas felelősség hárul ránk a tekintetben, hogy miképp alakul egy gyermekcsoporton belül a gyermekek egymáshoz való viszonya. Sok múlik azon, mennyire elfogadó, empatikus, szeretetteljes a pedagógus/nevelő/segítő/szülő, illetve mennyire következetes, határozott a tekintetben, hogy a csoport szokás-szabályrendszerét kialakítsa és megtartsa, ezáltal biztosítva a biztonságos légkört.
A hagyományos iskolai rend, a tudásátadás túlsúlya felé eltolódott pedagógiai szemléletmód nem kedvez túlságosan a fentiek hatékony átadásának.
Ugyanakkor azt gondolom, szükséges meglátnunk, hogy a nevelés éppúgy fontos, ha nem fontosabb területe a pedagógiának. Az óvodai közegben ez még sokkal inkább jelen van, az iskolában azonban szűk lehetőségek állnak rendelkezésre.
Mégis, vegyük sorra, melyek azok az iskolai helyzetek, területek, melyek alkalmasak arra, hogy a gyermekek tapasztalhassák önmagukat, a másikat. És visszajelzést kaphassanak a felnőttől, társaktól, kialakulhassanak bennük új, építőbb képek arról, milyen a valódi együttműködés.
Hagyományosan szeretünk ahhoz az eszközhöz nyúlni, hogy beszélgetést kezdeményezünk a gyermekekkel, ahol igyekszünk a vágyott képet és az ahhoz vezető utat szavakkal megmutatni.
Ezekről azonban nem elég beszélni. A megértés nem elég ahhoz, hogy a családi mintákat felülírja. Nem elég, hogy a zsigeri, már megtanult válaszokat megváltoztassa. A belátás és változási lehetőség akkor érkezhet meg, ha valami mást tapasztal meg a gyermek. Amikor olyan élményekhez jut, ahol megérzi, hogy az együttműködésben, a tiszta kommunikációban, a másik felé odafordulásban, egymás tiszteletében ezerszer nagyobb biztonságot élhet meg. A vágyott elfogadás és felé irányuló szeretettel teli bánásmód egyszerre jelenik meg saját ez irányú viselkedése nyomán.
Ezekben a helyzetekben megérezheti, megértheti, hogy nem vehet ki úgy a közösségből, hogy maga semmit sem adott bele.
Megtapasztalja, hogy jogokat, elvárásokat követelni értelmetlen anélkül, hogy a másiknak ő maga megadná, biztosítaná ugyanazokat a jogokat. Megérezheti, hogy a közösségi lét lehet egy kooperatív társasjáték, nem csak a hagyományos Ki nevet a végén?, ahol csak a legszerencsésebb, a leginkább érvényesülni tudó maradhat talpon. Megláthatja, hogy míg a versengés folyamatos harcot szül és kudarcélményt tartogat, addig a kooperatív játékok, együttműködést igénylő feladatok olyan tapasztalatokat adhatnak, melyben bátran lehet mindenki önmaga, a saját erősségeit a csoport érdekében használva megélheti a sikerélményt. Egy ilyen közegben is vannak győztesek, csak éppen itt mindenki az.
Képzeljük csak el, milyen más tapasztalás ez ahhoz képest, mikor csak a másik legyőzésén keresztül élhetem meg az értékességemet. Milyen más az, amikor önmagam valódi belső erősségeit (legyen az akár nem kifejezetten a jó tanulási képesség, tantárgyi erősség) elismeri, tiszteli, támogatja a közösség. Pedagógusként kifejezetten feladatunk olyan helyzetek teremtése, ahol mindenki megtalálhatja azt a kompetenciát, azt a belső erőt, ami benne rejlik. Feladatunk, hogy megmutassuk a gyermekeknek, hogy a különbözőségünk nem hogy hátrány, de hatalmas erő, amit ha összerakunk, a csoport együtt ezerszer többre képes, mint az egyének külön-külön. Még annál is hatványozottan nagyobb dolgokra képes a jól működő közösség, mint ha az egyének képességeit egyszerűen összeraknánk.
Melyek azok a helyzetek, lehetőségek ma az iskolákban, ahol lehetőséget kaphatnak a gyermekek arra, hogy konkrét tapasztalatokat szerezzenek?
Szűk a kör, de a pedagógusok szemlélete, nyitottsága mégis adhat ennek teret. Hétköznapi iskolai életben ott van például a testnevelés óra, ahol a különböző közösségépítő játékok helyet kaphatnak. Minden olyan kooperatív játék, ami összefogással, egymásra figyeléssel oldható meg a leghatékonyabban, alkalmas arra, hogy a gyermeket ösztönözze, új élményekhez juttassa. Énekórán is sok tapasztalatot szerezhet a gyermek, hiszen az éneklés, együtt mozgás, tapsolás mind-mind fejleszti az egymásra figyelés képességét. Mutathatunk példákat, adhatunk élményeket az énekóra keretében arról, milyen gyönyörű, csodálatos eredményeket hozhat, ha mindenki azonos keretrendszer mentén (ritmusban), összehangoltan lép, tapsol, énekel.
Fel is hívhatjuk erre a gyermekek figyelmét, ezzel erősítve a beérkező tapasztalatot.
Tantárgyi keretek között nagyon hatékony lehet, ha minél több együttműködést segítő feladatot kap az osztály, de persze nagyon fontos, hogy annak levezetése hogyan történik. Önmagában a csoportba rendezés nem elég. Kell, hogy bizonyos szabályok mentén, a pedagógus/nevelő/segítő irányítsa kezdetben a csoportot. Eleinte ez sem megy magától. Ki kell alakítani azt a szemléletet, hogy a csoportban mindenkinek kell, hogy legyen feladata, felelőssége. Meg kell mutatnunk a gyermekeknek, hogy a feladat végrehajtásának sikere nem siker önmagában. A valódi siker az, ha az együttműködés hangsúlyosabbá tud válni. Ha a gyermekek jó érzése, a bizalom és elfogadás, nyitottság és kreativitás meg tud jelenni az adott csoporton belül. Ez a pedagógus/segítő/szülő felelőssége, hogy erre helyezi-e a hangsúlyt vagy ebben a formában is csupán a teljesítményt emeli ki (ami persze sokkal jelentősebb lehet a hatékony együttműködés hatására, de ez csak akkor mutatkozik meg, ha a gyermekek már értik és élik a csoportelőny adta lehetőségeket). Eleinte szükséges, hogy sokat beszélgessünk, meghallgassuk a gyermekek élményeit, támogassuk, hogy a gyermekek bátran megosszák rossz érzéseiket, nehézségeiket.
Hagyjuk a csoportokat „hibázni”, hogy maguk vonhassák le a következtetéseket.
A tantárgyak világán túl számos élményalapú játék áll rendelkezésünkre, melyek alkalmasak arra, hogy új helyzetekben, játékos formában tapasztalják a gyermekek az együttműködés előnyeit. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az élmény-alapú játékok levezetésén nagyon sok múlik. Ezek a játékok éppúgy képesek kárt okozni, mint csodákat tenni. Mindez azon múlik, mennyire tudatos a játékot irányító felnőtt. Nagyon érzékeny terület a gyermeki lélek, ezért akkor érdemes ezekhez az eszközökhöz nyúlnunk, ha mélyen értjük az alkalmazásukban rejlő potenciált, ugyanakkor a veszélyekkel is tisztában vagyunk. Ezzel nem elrettenteni szeretném pedagógus/nevelő/segítő/szülő társaimat, csak felhívni a figyelmet arra, hogy ez az eszköz csupán megfelelő felkészüléssel, tudatossággal és partneri, támogató vezetői attitűddel párosulva képes valójában a vágyott hatás elérésére, akkor viszont csodákat tehet.
A fenti felsorolás nyilván nem teljes körű, a sor folytatható. Bizton tudom, hogy számtalan hétköznapi helyzet is alkalmas arra, hogy megfelelő narrálással támogassa a gyermekeket abban, hogy új stratégiákat tanuljanak, melyekben megélhetik a valódi önbizalmat, megérezhetik erejüket anélkül, hogy társaikat maguk alá kellene gyűrniük.
A következő cikkemben a kommunikáció lehetséges formáiról, annak hatásairól fogok írni, hiszen a szavak, az önkifejezés minősége nagy hatást gyakorol kapcsolatainkra. Ezért nagyon fontos eleme ez a harmonikus, szeretetteljes kapcsolódások megélésének. Hogyan támogathatjuk gyermekeinket, tanulóinkat önmaguk, érzéseik erőszakmentes kifejezésében, hogy a szavak segítsék, támogassák a kapcsolódást, ahelyett, hogy falakat emelnének velük maguk körül? Ezt a témát fogom körüljárni legközelebb.
Sörös Andrea
Ha van még kedved és időd olvasni: tovább a többi cikkhez és recepthez!
Részt vennél egy programon? Katt ide!
Kíváncsi vagy mit írtak rólam, akik már jártak nálam? Lapozz bele a vendégkönyvbe!
Ha szeretnél cikkeinkhez kapcsolódó beszélgetéseket hallani tőlünk, iratkozz fel a Lélekfecnikre – Lélekoldó beszélgetéseinkre a Spotify-on, You Tube-on illetve Google vagy Apple podcast csatornákon.