Ha fájdalmat élek meg a másik ember viselkedése miatt, az bizony rólam szól. Van valami, amiben nem ismerem a határaimat vagy nem megfelelően jelöltem ki azokat, így a biztonsági zónán kívülre kerültem. Egyáltalán nem segít, ha megerőszakolom, elfojtom a megjelenő érzelmeimet, konkrétan most még nem tudom, hogy mit, de a legrosszabb, ha úgy teszek, hogy ez rendben van és elfogadást préselek ki magamból. Ne adj’ Isten megbocsátom a másiknak, amit tett. Szóval ez biztos nem igaz, mert még mindig fáj, szóval ne csapjam be magam – szólalt meg bennem egy hang.

Nagyon szeretek mindenkit, és mégis bántanak. Belefáradok, s már nem értem miért kapom ezt. Tovább bántom magam, mert azt már tudom, hogy semmi nem jön véletlenül. Már tudom, hogy valami nem jó, de egyszerűen nem értem, mit rontok el, hiszen én mindent úgy teszek, ahogy mondják. Mindig jó vagyok, mindig megbocsájtok, mindent elviselek… Lefordítom: mindig arra figyelek, milyennek kell lennem, mit várnak tőlem, mi a jó a másiknak…

Nem baj az irigység megjelenése, mert képes megmutatni, hogy mi hiányzik olyan nagyon. Nem az a baj, hogy vannak kellemetlen érzéseink, hanem az, ha semmibe vesszük Őket. Mert ezek az érzések az igazi útjelző táblák a tapasztalat Útján, s valójában ehhez kell az igazi bátorság: önmagunkban lemeztelenedni, megélni és akár megmutatni a tökéletlenségünket, felvállalni szétdarabolódottságunkat.

Fejet hajtok a Sorsod előtt. Nincs bennem elvárás Feléd, Tisztelem az Utadat Érzéseidet, Harcaidat. Még segíteni sem akarok. Nem láncollak magamhoz, Elfogadom azt is, ha – már vagy épp – nem akarsz kapcsolódni. Szabad vagy és én is szabad vagyok. Szeretetem feléd fordítom, mert jól esik nekem. A szeretetet, mely a legtisztábban él bennem.